Válaszutak és választások
„Lesz-e a kelet-európai társadalmakban józanság és önmérséklet, kultúra és önismeret megfékezniük a hatalmi koncentrációt, ahogy az a nyugati társadalmakban a ’68-at követő jóléti reformidőszakban megtörtént? Vagy tényleg valami új veszi kezdetét itt, ami legfeljebb a kapitalista struktúrákat őrzi meg, s végképp lemond a demokrácia és a liberalizmus önkorrekcióra képes nyugati mechanizmusairól.”
A román baloldal vezető pártja, a szociáldemokrata (PSD) olyan győzelmet aratott a december 11-i parlamenti választásokon, mely bátran hasonlítható a Fidesz 2010-es győzelméhez. Azzal a különbséggel persze, hogy a PSD még így sem tett szert kétharmados többségre. A látványos eredményt egy olyan kampány hozta, mely sok tekintetben hasonló volt a Fidesz 2002 óta vitt, s 2010-et követően felerősödött politikájához.
A PSD sem árulta el eljövendő politikájának lényegi programelemeit, csupán azt sugallta: ezután új időszámítás kezdődik, s tette mindezt olyan magabiztossággal, mintha nem ő adta volna az előző négy évben is a kormányzó parlamenti többséget. Igaz, kezére játszott az elmúlt egy évben vitt technokrata kormányzás, mely magára vette a politika és gazdaság alakításának összes terhét, megajándékozva a szociáldemokratákat azzal a lehetőséggel, hogy eljátszhassák: ami az országban történt az elmúlt egy évben, ahhoz nekik nem sok közük van.
Mi tette ezt lehetővé? Mint emlékezetes, 2015-ben Victor Ponta miniszterelnök az ellene indult korrupciós vizsgálat – és egyebek, így egy plágiumügy – miatt lemondani kényszerült, a szociáldemokraták pedig éltek a lehetőséggel, hogy átengedjék a miniszterelnöki pozíciót egy volt uniós biztosnak, Dacian Cioloş-nak, aki ugyan pártonkívülinek számított, de az elmúlt időszakban behúzódott a legnagyobb jobboldali ellenzéki párt, a nemzeti liberálisok (PNL) védőszárnyai alá. Segítette ebben az egyébként szintén jobbra húzó államfő, Klaus Johannis, aki mintha nem is értené, politikailag mi zajlik az országban. Bár nyilvánvalóan semmi sem történhetett a szociáldemokraták jóváhagyása nélkül, mégis úgy tűnt, hogy végső soron az ellenzéki jobboldal van hatalmon és felelős mindenért.
Ugyanakkor a PSD igen hatékony kampányt folytatott a nyár folyamán. Szakértői minden bizonnyal tanulmányozták a Fidesz hatalomra kerülésének és ottmaradásának módszereit: az ország hangos volt az idegengyűlölő szólamoktól, a migránsozástól, a Soros Györgyözéstől, mely jelen esetben túlment a Fidesztől már megszokott antiszemitizmuson és magyarellenes tartalommal telítődött. Mintha csak Finkelstein szelleme lengte volna körül a Kárpátokat: nem volt az a szélsőjobboldali tartalom, mely ne találta volna meg a helyét a baloldali szívekben. Felmerült a migránsokat megállító kerítés megépítésének ötlete is, de a PSD volt annyira taktikus, hogy erről csak beszélt, de nem tett érette semmit.
Az ellenzék és a technokrata kormányfő lejáratására precíz karaktergyilkosság zajlott, és az Európai Uniónak is kijutott a kritikából, de véletlenül sem oly hangosan, hogy uniós szinten is érzékelhetővé váljon a Brüsszel-ellenesség otromba magyarországi hangzavarában. Ennek ellenére mindenki értette a célzást, különösen Erdélyben, ahol az indulatokat már igencsak felszította a budapesti kormánypropaganda.
Következésképp az ország 42 megyéjéből 35-öt elvitt a baloldal, s mindössze három erdélyi megye maradt a jobboldalnak (Fehér, Kolozs és Szeben). A másik meglepetés az RMDSZ viszonylag jó szereplése volt (6,3 százalék és négy erdélyi „magyar” megye: Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár). Persze ha a párt nem érte volna el az 5 százalékos küszöböt, akkor is bent lenne a parlamentben egy korábbi törvénymódosításnak köszönhetően, melyet kifejezetten az RMDSZ-re szabtak még akkor, amikor koalícióban kormányzott a szociáldemokratákkal. A szabály kimondja: ha egy párt nem éri el a bejutási küszöböt, de megszerez négy megyét, automatikusan bejut a parlamentbe.
Jelenleg a Fideszhez bekötött média, s azok szakértői buzgón sulykolják: a jó eredmény egyedül Orbánnak és az ő Fideszének köszönhető, hisz az RMDSZ melletti kiállásra biztattak. Ebből annyi igaz, hogy a magyar kormány ezúttal felhagyott az erdélyi magyarság politikai megosztásával, így a szavazatok nem forgácsolódtak szét, ugyanakkor az RMDSZ minden bizonnyal 5 százalék alatt marad, ha csak egy kicsivel is magasabb a részvételi arány; ám az országosan 40 százalék alatt maradt, Erdélyben pedig még alacsonyabb volt. Ez játszott valójában az RMDSZ kezére, s nem az, hogy a szociáldemokraták heves magyar- és idegenellenes kampányát a Fidesz megtoldotta a maga román- és idegenellenes retorikájával.
Egészében véve a mostani romániai választás ugyanannak a nemzetközi folyamatnak a része, mely Donald Trumpot is bejuttatta a Fehér Házba. Hogy mennyire lehet általános trendről beszélni, azon vitázni aligha érdemes. Világosan látszik ugyanis: komoly átmeneti zavarokat okoz, hogy heterogén fejlettségű társadalmak kapcsolódtak össze a nemzetközi térben. Mégpedig a zavar nem csak a fejletlenebbek esetében érzékelhető, de a világ vezető demokráciáiban is.
A jelenből kiindulva sokan egy végzetes s az eddigi tapasztalatok alapján igazán nem érthető jelenséget vizionálnak, de életszerűbb egy periodikusan vissza-visszatérő transzformációs válságot látni a mai fejleményekben, melynek számos előpéldája volt, sőt születtek is elméletek, melyek értelmezik e jelenséget. Viszont tény, hogy az az átalakulás, mely a ’70-es évek óta szervesnek bizonyult nyugaton, s amely 1989 után keletre is átterjedt, s azóta világjelenséggé vált, a demokrácia számára komoly kihívás. ’68-at követően számos elméleti kísérlet történt az akkori politikai krízis leírására, mely sok tekintetben a jelenleg Kelet-Európában – először Magyarországon, majd Lengyelországban s most Romániában – lezajló átalakulás szempontjából is tanulságos.
A ’60-as ’70-es évek fordulóján a baloldal számos teoretikusa úgy gondolta: az akkori kapitalista fejlődésben (1) a hatalmi hangsúly a törvényhozástól óhatatlanul áttevődik az állami apparátusba, (2) a politikai pártok befolyása és legitimitása minimalizálódik, (3) újabb hatalmi koncentrációként az államhatalom funkciói összeolvadnak, (4) majd az államhatalom intézményeinek korábbi formális függetlensége fellazul, s bizonyos ágazatok alárendelődnek másoknak. (Nicos Poulantzas: The Political Crisis, p 321.)
Ennél jobban aligha lehet leírni mindazt, ami 2010 óta Magyarországon történik, s ami – egyes szakértők szerint – Romániában most vette igazán kezdetét. A kérdés csak az, hogy lesz-e a kelet-európai társadalmakban józanság és önmérséklet, kultúra és önismeret megfékezniük a hatalmi koncentrációt, ahogy az a nyugati társadalmakban a ’68-at követő jóléti reformidőszakban megtörtént? Vagy tényleg valami új veszi kezdetét itt, ami legfeljebb a kapitalista struktúrákat őrzi meg, s végképp lemond a demokrácia és a liberalizmus önkorrekcióra képes nyugati mechanizmusairól.
