Árnyékbokszolók – Orbán és Băsescu

„Budapest mára teljesen elszigetelődött, érdekérvényesítő képessége pedig Magyarország határain túl épp úgy minimálissá vált, miként a Romániai Magyar Demokrata Szövetségé fog válni Románia határain belül, ha az elbukja a vasárnapi választásokat.”

A Magyar Állandó Értekezletnek (MÁÉRT) hívott operett-rendezvényen, ahol Orbán Viktor évente elmondja, hogy – a busás támogatások fejében – a határon túli magyarok mit is gondoljanak önmagukról, idén a vezérmotívum az erőteljes magyar hadsereg megteremtésének ígérete volt. A miniszterelnök a környező államokkal szembeni fideszes elvárásoknak kívánt így nyomatékot adni.

Pár napra rá Szijjártó Péter külügyminiszter adott ki olyan belső utasítást, mely megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy részt vegyenek a román nemzeti ünnep rendezvényein. December 1.-jén a románság ugyanis az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés emlékének adózik, mely a mai Magyarországnál valamelyest nagyobb terület – vagyis Erdély – Romániához történő csatolását hirdette meg alapkövetelésként. A nap mindig is kulcsfontosságú volt a szomszédos ország politikai életében, nemzeti főszerepet azonban csak 1990 után kapott.

Az otromba magyar lépésre azonnal megszületett a bárdolatlan román válasz; Traian Băsescu volt román elnök azt írta egy facebook bejegyzésében:

„Orbán Viktor barátom, mi nem akarjuk ismét meglátogatni Budapestet, mint tettük azt – beleegyezésetek nélkül is – az elmúlt száz év során. De kérlek, ne provokálj minket, mert mindennek van határa. Bátorítást merítvén abból, hogy Donald Trump egyáltalán felfigyelt Orbán Viktor létezésére, az együgyű magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter, a magyar szélsőségesség szülte politikába illő módon nem kevesebbet rendelt el, minthogy a magyar diplomáciai kar tagjai sehol se jelenjelek meg Románia nemzeti ünnepének rendezvényein. Hogy pontosan idézzem: »a magyar népnek semmi oka megünnepelni december 1-jét«. Hosszú listába foglalhatnám, hogy a Romániában élő magyarok miért lehetnek legalább annyira büszkék december 1. miatt, mint a románok. De, szemben a Magyarországon élőkkel, leginkább amiatt érezhetnek elégtételt, mert a romániai magyarok az elmúlt huszonhat évben részesei lehettek egy olyan, mind belföldön, mind külföldön megbecsült politikai vezetésnek, mely messzemenően osztja a NATO és az Európai Unió értékeit. Azon értékeket, melyek az utóbbi években Budapesten mintha esetlegesekké és lényegtelenekké váltak volna.”

Lesz-e háború vagy sem a két ország között, latolgatják most azok, akiknél – ha nem adatik hetente egy-egy orbáni vagy băsescui nagyotmondás – máris elvonási tünetek mutatkoznak. Nos, hadd ábrándítsam ki őket: nem lesz háború, ráadásul az efféle üzengetéseknek sem ott lesz igazán következménye, ahol arra a legtöbben számítanak. A bilaterális viszonyok emiatt aligha romlanak majd tovább, s a politikai elitek sem gondolnak majd rosszabbat egymásról, mint amit eddig is gondoltak. Egy hónap, s minderre úgy emlékszünk majd, mint egy régvolt eseményre, mely talán igaz sem volt.

Mire fel akkor e nagy hadakozás?

Azért, mert jövő vasárnap Romániában parlamenti választások lesznek. 2018-ban pedig Magyarországon lesznek választások, vagyis abban az évben, melyben centenáriumát ünnepli a hajdani gyulafehérvári esemény, így lehet majd orrba-szájba trianonozni – ámbátor Trianon majd csak 2020-ban lesz kereken száz esztendős.

Tény azonban, hogy a „magyarok” kezdték a vitát, ám az úgy kellett a kampánylázban égő radikális „románoknak”, mint egy falat kenyér. De nézzük egy kissé az események mélyére!

Már jó évtizeddel korábban kiszivárgott egy elgondolás arról, hogyan is akarja Orbán bekapcsolni a határon túli magyarokat a Fidesz hatalmi érdekkőrében. Előzőleg a magyar jobboldalon egyöntetű volt a vélemény, hogy egy erőteljesebb nacionalista politikával az erdélyi, felvidéki, vajdasági stb. magyarok könnyen – és ami még fontosabb – stabilan a magyarországi jobboldalhoz köthetők. A feltételezés logikusnak tűnt, lévé az érintettek a magyar állampolgároknál jóval konzervatívabbak, körükben az egyházi befolyás sokkal nagyobb, s kiszolgáltatott helyzetük eleve azok felé tereli őket, akik nagyobb védelmet ígérnek nekik, akár nemzetközi konfliktusokat is felvállalva. Mindez igaz is volt addig a pillanatig, amíg az első határon túli magyar politikai párt, koalíciós társként tagja nem lett az egyik szomszédos állam kormányának. Előbb az adott párt elitje, majd igen gyorsan legtöbb támogatója is felismerte: vannak olyan érdekeik is, melyek a Fidesz befolyási körén és érdekszféráján túlnyúlnak, adott esetben ellentétesek azokkal. Ekkor érett meg Orbánban a felismerés, hogy a legcélszerűbb tönkretenni az efféle kisebbségi pártokat, hisz azok lojalitása csak időleges. Előbb alternatív pártokat hoztak létre a kisebbségi közösségen belül, de miután ezek nem bizonyultak sikeresnek, módszeresen kezdték felmorzsolni az önállókat, megalkudni nem akaró politikusaikat kompromittálták, a maradékot pedig lábon megvették.

Ma már mindenki számára világos, ami kezdetben csak a határon túli elitek számára volt egyértelmű: igazi haszna az etnikai kisebbségek pártjainak elsősorban akkor van, ha azok kormányzati pozícióba jutnak. Az elmúlt huszonhat év erdélyi demokratikus építkezéséből a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tizennégy és fél éven át volt tagja valamelyik koalíciónak, legyen az jobb- vagy baloldali. Az eredmény? Gyakorlatilag majdnem mindent sikerült megvalósítania, amit a párt korábban célként maga elé tűzött, még olyan autonómia-célokat is, amelyeket az érintettek csak azért nem soroltak az autonómia fogalmához, hogy azzal ne hergeljék az adott ország nacionalista hangadóit. Orbán 2010-es kétharmados győzelmét követően viszont sietett azonnal megüzenni az RMDSZ-nek, hogy csak akkor számíthat kíméletre, ha felhagy a román kormányok koalíciós támogatásával, s lojalitást mindenekelőtt Budapesttel szemben mutat. Mára e politika beérett; az RMDSZ minden tekintetben a Fidesztől függ. Tetten érhető ez abban is, milyen mértékbe veszítette el a párt helyben – azaz Romániában – korábbi politikai befolyását. A dolgok ma már ott tartanak, hogy az RMDSZ jövendő parlamenti pozíciói is kétségesek, s jelenléte a törvényhozásban legfeljebb jelképessé válhat akár már jövő vasárnaptól kezdve.

A helyzet ismerői mindig is tudták: a szórványban s néhány óromániai nagyvárosban – így persze elsősorban Bukarestben – számos román is gyakran adta szavazatát arra az RMDSZ-re, mely 2010 előtt az ország legeurópaibb, legkevésbé korrupt pártjának számított. Orbán háborús retorikája, Szijjártó diplomáciai bojkottja tehát nem csak azt vonja maga után, hogy a Fidesz romániai meghosszabbított kezévé silányult RMDSZ-re már véletlenül sem fognak ezek az emberek szavazni, hanem azt is, hogy budapesti visszaigazolást nyernek a román szélsőségesek magyarságellenes politikai érvei. Így húzódik a verbális háború rikító kulisszái mögé a felek csöndes érdekazonossága.

Ha mindez bekövetkezik, akkor persze – RMDSZ híján – Orbán még hangosabban hallathatja hangját az erdélyi magyarság egyetlen politikai képviselőjeként, nem mellesleg annak teljes tönkretétele mellett. Mert, hogy Orbánnak semmi lehetősége vagy esélye sincs hatékonyan fellépni érdekükben, azt azóta egészen biztosan lehet tudni, hogy az oly jól ismert Nyugat- és demokráciaellenes politika, valamint az illiberális állam kultusza meghozta a maga gyümölcseit: Budapest mára teljesen elszigetelődött, érdekérvényesítő képessége pedig Magyarország határain túl épp úgy minimálissá vált, miként az RMDSZ-é fog válni Románia határain belül, ha az elbukja a vasárnapi választásokat.