Orbán barátai
„Szinte naponta olvasható Magyarországról valami hajmeresztő. Bizonyos értelemben történelmi pillanat ez, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy egy rendszer ilyen tipikusan magán viselje a politikai és morális romlás minden jellemzőjét. Magyarország mellett Venezuela az, melyre most nagyon sokan figyelnek, mert szinte páholyból ülve nézhetik végig, hogyan züllik el egy társadalom, eltékozolva összes addigi lehetőségeit.”
Pár héttel azelőtt, hogy felcsaptak volna az Európai Néppártban a Fidesszel szembeni indulatok, összefutottam egyik amerikai, a Foreign Affairs-ban is gyakran publikáló politikai elemző ismerősömmel Bécsben; én egy kiállítást mentem megnézni, ő pedig másnap utazott tovább Prágába egy konferenciára. Nyilvánvalóan sok minden szóba került. Én főként a Trump elleni ügyészi vizsgálat állásáról kérdeztem, őt pedig a magyarországi helyzet izgatta. Minthogy gyorsan kiderült: Robert Mueller ügyész olyan akkurátusan végzi munkáját, hogy gyakorlatilag a vizsgálatról s annak eredményeiről egyelőre semmi sem szivárgott ki – „és ez nagyon jól van így”, tette hozzá ismerősöm – a téma taglalását nagyon gyorsan befejeztük. Viszont feltűnően jól értesültnek mutatkozott mindazzal kapcsolatban, ami Európában s főként Magyarországon zajlik.
Mikor rákérdeztem, hogy mi ennek az oka, csak annyit felelt: „Szinte naponta olvasok országotokról valami hajmeresztőt. Bizonyos értelemben történelmi pillanat ez, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy egy rendszer ilyen tipikusan magán viselje a politikai és morális romlás minden jellemzőjét. Magyarország mellett Venezuela az, melyre most nagyon sokan figyelnek, mert szinte páholyból ülve nézhetik végig, hogyan züllik el egy társadalom, eltékozolva az összes addigi lehetőségeit.”
Arról is beszéltünk, hogy vajon miért nem fogadja Trump Orbánt, miközben ez utóbbi láthatóan szenved, hogy már szinte mindenki járt a Fehér Házban, leszámítva őt magát? Pedig a magyarázat igen egyszerű, s ezt nyílt titkokként kezelik nálunk – volt a válasz. Az amerikai hírszerzés és a külügy gyakorlatilag mindent tud a Fidesz és elitjének viselt dolgairól. Orbánt fogadni életveszélyes Trump számára, mind a magyar-orosz, mind a Pekinggel folytatott titkosnak tűnő, ám az amerikaiak által mélyen átlátott kapcsolatok miatt. És akkor még nem is beszéltünk azokról az üzelmekről, melyeket Budapest folytat a Közel-Keleten. Ám, ha egyszer mégis fogadni fogja, akkor az annak a csalhatatlan jele lesz, hogy már ő is – mármint az amerikai elnök – személyesen nagy bajban van.
E beszélgetés óta gyakorlatilag teljesen felfordult Orbán világa. Azon persze lehet tűnődni, hogy kizárják-e vagy sem március 20-án a Néppártból a Fideszt, s ha igen, akkor azután mi következik, s mi következik majd abból, ha mégis marad, de nem e két opció határolja be ma Orbán mozgásterét, hanem az, hogy az európai sajtó – mely tudjuk, nagyhatalom – olyan mennyiségben és olyan indulatokkal vetette rá magát a magyar miniszterelnökre, ami szinte példátlan. Még Putyinnal szemben is messze toleránsabbak, s az észak-koreai diktátoron, Kim Dzsong-un-ön is inkább ironizálnak. De jól láthatóan Orbán számára ma már nincs kegyelem.
Márpedig azok a politikusok, akik merő opportunitásból vagy kényelmességből, problémakerülésből vagy vele titokban egyetértve kerülték eddig, hogy támadják a magyar kormányfőt, ma már nem maradhatnak csendben, mert ezzel azt kockáztatják, hogy Orbán tettestársának tekintik őket, s így osztozni fognak annak egyre bizonytalanabb sorsában. A sajtó velük sem lesz irgalmas többé. A legjobb – de nem egyedi – példa erre maga Manfred Weber és Joseph Daul – az egyik az EPP frakcióvezetője, a másik a párt elnöke. Róluk tényleg elmondható, hogy nagyon szerették volna elkerülni a mára kialakult helyzetet, de az magával sodorta őket.
Orbánnak persze az sem segít, ha valaki a pártjára áll, mert csak olyan barátok szólalnak meg érdekében, akik mellett a magyar miniszterelnöknek már nincs is szüksége ellenségre. Nem az aprócska Romániai Magyar Demokrata Szövetség populista elnökéről beszélek, aki sietett felhívni a Néppárt elnökét, Josephe Dault, hogy aggódjon nála Orbánért. Kelemen Hunor nem barát, nem ellenség, mindössze a Fidesz aprócska jobbágya, aki most kezet csókol újfent a magyar miniszterelnöknek, amiért az gurított neki néhányat a tőlünk ellopott forintokból.
Inkább Berlusconi a lényeges, aki szintén felhívta a Néppárt elnökét, óvva intve őt, hogy Orbánt kizárják. Tekintettel a volt olasz kormányfő nemzetközi presztízsére, alighanem ez sem használt túl sokat a magyar miniszterelnöknek. Nem volt még olyan rég, amikor az unió meghatározó államainak vezetőit még igencsak próbára tette a gazdaságban ugyan a liberalizmust, minden egyébben az illiberalizmust erőltető olasz politikus.
A kortárs francia filozófia egyik kimagasló alakja, Bernard-Herni Lévyvel közölt hosszú interjút a vezető olasz lap, a La Stampa, annak kapcsán, hogy Lévy európai utazásba kezdett annak megértésére, mi zajlik a kontinensen. Szomorúan állapította meg, hogy egy olyan jelenség vonul végéig az unión, mely Berlusconival vette kezdetét, s most Le Penen át Orbánig ért el. A filozófus csendben megjegyezte: Berlusconi húsz éves miniszterelnöksége a kulturális bomlás és megsemmisülés szimbólumává lett, s visszahozott valami olyasmit, ami soha nem semmisült meg egészen, csak „aludt”, rejtőzködött. És ez a Berlusconi által felébresztett fasizmus – mely Le Penen és Matteo Salvinin át Orbánban testesül ma meg, mondja Bernard-Henri Lévy.
