Temetetlen múlt
„Szembeötlő, hogy ott, ahol a diktatúra különösen durva eszközökkel tartotta fenn saját hatalmát, az állambiztonsági iratokat később kutathatóvá tették, a besúgók nevei pedig javarészt ismertek lettek. Ott viszont ahol az elnyomás kevésbé érvényesült, az iratok máig nem kutathatók teljes egészükben, a besúgók neve pedig titokban maradt.”
Pár hete közöltem egy cikket egy frissen alapított romániai pártról, s arról a botrányról, mely azt követően tört ki, hogy kiderült: a párt alapítói között a volt román titkosszolgálat, a Securitate egyik tisztje s annak rokonsága is feltűnt. A cikkemet is többen kommentálták. Volt, aki osztotta véleményemet, mármint, hogy teljesen felesleges egy új pártot annak fényében megítélni, hogy soraiban olyanok is akadnak, akik harminc évvel korábban az akkori diktatúra támogatói és haszonélvezői voltak. Mások vitatták ezt, és meggyőző érvekkel mutattak rá: a volt állambiztonsági hálózat sok mindent megőrzött – főként személyes kapcsolatok formájában – régi struktúráiból, s ezeket hatékonyan használják fel az érintettek saját gazdasági és politikai hatalmuk fenntartására.
A vita számomra elsősorban azért volt igen tanulságos, mert – egyebek mellett – rávilágított a magyar és román társadalom között mutatkozó érdekes eltérésekre. Elsősorban arra, hogy a két társadalom egészen másként reagál a múltra, s ennélfogva másként működteti azokat a struktúrákat, amelyeket 1989 előttről megörökölt.
Magyarországon a pártállam – a szomszédos országokhoz képest – puha diktatúrát tartott fenn. Sokakat ugyan megfigyeltek, de az ilyesminek a ’70-es évektől fogva csak bizonyos esetekben voltak következményei. A polgároknak nagyobb mozgásterük volt viszonyulni a rendszerhez, és a legtöbb esetben ekkor már lehetőség nyílt arra is, hogy elutasítsák az együttműködést a biztonsági szervekkel.
Romániában ez egészen másként alakult: gyakorlatilag mindenkit megfigyeltek, s már a másként-gondolkodás gyanúja is elég volt ahhoz, hogy a rendszer lecsapjon, ekként előzve meg olyan helyzeteket, melyeket feltétlenül el akart kerülni.
Egy Securitate-tiszt meglincselt, majd felgyújtott hullája (1989 decembere).
Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy míg Magyarországon nem annyira a javarészt már rég kimúlt volt titkosszolgálati tiszteket övezi társadalmi megvetés – adott esetben gyűlölet –, hanem azokat a besúgókat, akik a tapasztalat szerint nem éltek a lehetőséggel, hogy elutasítsák az együttműködést, s ezzel morális gyengeségüket, becstelenségüket bizonyították. A volt államapparátus embereivel szembeni elnézőbb társadalmi megítélést minden bizonnyal segítette az is, hogy a volt struktúrákból, sem szervezetileg, sem az emberi kapcsolatok terén nem maradt fenn igazából semmi. Ami visszamaradt a múltból, az néhány volt besúgó (ügynök), akik keresték és többnyire megtalálták ugyan a helyüket és számításaikat valamelyik befutó politikai párt környékén, de a velük szembeni megvetés az elmúlt harminc évben nem csillapodott. Különösen, hogy az adott pártokon keresztül ezek a volt besúgók elérték, hogy a titkosszolgálatok iratai mind a mai napig ne kerüljenek nyilvánosságra.
Romániában viszont általános a vélekedés, hogy ritka nagy szerencse és morális szilárdság, sőt áldozat kellett ahhoz, hogy az ember visszautasítsa az együttműködést a Securitatével, mely köztudottan nem válogatott az eszközökben. Bizonyíték nincs rá, csak erre utaló nyomok, hogy a társadalmi megvetés talán ezért kevésbé jutott ki a volt besúgóknak. Még olyan esetben is igaz ez, amikor ritka aljasságokra képes személyről van szó. (Évekkel korábban Könczei Csilla leleplezett egy sokáig „Rusz Péter” fedőnéven működő, igen buzgó besúgót, de a társadalom inkább humorizált a leleplezésen, sehogy az eset súlyának megfelelően felháborodott volna.)
Viszont máig élő gyűlölet érzékelhető a volt titkosszolgálati tisztekkel szemben, s ők retteghettek 1989 karácsonya utáni hónapokban a lincseléstől, nem pedig a besúgók, akiket általában még akkor is áldozatoknak tekintettek, ha ez utóbb túlságosan is nagylelkű gesztusnak bizonyult velük szemben.
Egyébként szembeötlő, hogy ott, ahol a diktatúra különösen durva eszközökkel tartotta fenn saját hatalmát – Romániában, Kelet-Németországban, Csehországban – az állambiztonsági iratokat később kutathatóvá tették, a besúgók nevei pedig javarészt ismertek lettek. Ott viszont ahol az elnyomás kevésbé érvényesült, így Magyarországon és Lengyelországban, az iratok máig nem kutathatók teljes egészükben, a besúgók neve pedig általában titokban maradt.
A romániai társadalmi érzékenység feltehetően arra a tapasztalatra reagál, hogy a mára kiépült politikai – és gazdasági – viszonyok közepette, valamilyen formában még mindig él az angol nyelvű szakirodalomban deep state, vagyis mély államként emlegetett struktúra. Ott sajátos módon – inkább az orosz viszonyokhoz hasonlóan – nem a volt kommunista párt, nem is egy szélsőjobbos retropárt (mint amilyen a Fidesz), hanem a titkosszolgálati kapcsolatrendszer örökíti tovább a múltat.
Az aktuális romániai fejlemények épp a napokban igazolták ezt megint. Ugyanis az Európai Ügyészség élére jelölték azt a Laura Codruţa Kövesit, aki korábban a korrupcióellenes különleges ügyészséget (Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság – DNA) vezette, s minden jel szerint idővel ennek a deep state-nek a túszává vált. De ez a történet megéri, hogy külön cikket szánjunk neki a jövőben.
