Az illiberalizmus délibábjának venezuelai halála
„Venezuelát ma Kína és Oroszország finanszírozza, ez utóbbi ideológiai és geopolitikai, az előbbi szigorúan piaci alapon. Ma már a hadsereg sem teljesen megbízható, nem is beszélve a titkosszolgálatról, mely Kubából volt kénytelen ügynököket importálni. A jelek szerint a virágzó illiberalizmus délibábja után a chávezi rendszer feladni kényszerül nacionalista vágyálmát is, minekutána külföldiekkel kell önmagát megvédenie – saját népével szemben.”
Pink Tide-nak nevezi az angol nyelvű sajtó azt a balos hullámot, ami – némi időbeni eltérésekkel – végigsöpört Dél-Amerikán. Nem volt ez szokatlan vagy páratlan, bár a szubkontinensre inkább a jobboldali diktatúrák voltak jellemzőek. Ha nem számítjuk ide Kubát, a legszívósabbnak és hosszabb életűnek a Hugo Chávez nevéhez fűződő populista szocializmus mutatkozott, melynek elég anyagi erőforrás állt a birtokában, hogy elpazarolva azt talpon tudjon maradni. Végvonaglása ezekben a napokban folyik.
A venezuelai társadalom végzetes megosztottsága nem újkeletű fejlemény. Viszont új benne, hogy Chávez 1999-es hatalomra jutását követően a dinamikus és gátlástalan elnök megpróbálta a maga képére formálni azok nagy táborát, akik addig mindig a történelem és a történések vesztesei voltak. Tisztán baloldali vállalkozás volt ez, ami az alsó, iskolázatlan milliókat próbálta felhozni arra a szintre, amelyen addig a felső osztályok és a politikai elit – no meg a mindig mindent meghatározó tiszti kaszt – élhetett. Egyrészt elmondható, hogy 2010-re – vagyis egyharmad emberöltő alatt – Venezuela vált a legkevésbé egyenlőtlen társadalmává Dél-Amerikának, ám nem úgy, ahogy azt Chávezék remélték. Cserébe azért, hogy a rendszer kicsit javított az alsóbb osztályok helyzetén, nagyon sokat rontott a felső, tulajdonosi osztályokén, s ezzel megfosztotta a vállalkozásokat és befektetéseket a nélkülözhetetlen dinamikától.
Ráadásul néhány, Venezuela számára kulcságazatban működő nagy vállalkozást államosítottak, bár az olajvállalatok már 1976 óta állami kézbe kerültek, de leromlásuk – a kelet-európai szocializmusok történetéből jól ismert folyamatnak megfelelően – Chávez elnöksége alatt vált drámaivá. A PDVSA nevű nagy olajtröszt teljesen képtelenné vált nemhogy a modernizációra, de a műszaki szinten tartásra is.
A hadsereget, mely oly gyakran avatkozott be a politikai krízisek feloldásába Chávez egyrészt azzal pacifikálta, hogy a kulcspozíciókat az alsóbb néprétegekből kiemelt és taníttatott tisztekkel töltötte be, s vigyázott arra, hogy a romló gazdasági körülmények dacára, a katonák életnívója ne süllyedjen túl mélyre. Vagyis nem csak azt érte el, hogy az alsóbb néprétegek életnívója a rendszer felívelő első felében, vagyis 1999-2010 között kicsit javuljon, hanem sikerrel kicserélte annak az elitnek – a hadseregnek – a tiszti állományát, mely addig következetesen a felső, elsősorban jobboldali rétegek érdekeit védte.
A rendszer ellen tüntetők Caracas utcáin összecsapnak a rendőrökkel.
Miként érhette ezt el? Azzal, hogy meghirdette az oktatás reformját, ami nem állt egyébből, mint egy sajátos állami iskolarendszer létrehozásából, gyerekek és felnőttek számára egyaránt. Az iskoláskorúak számára alapított tanhálózat (Escuelas Bolivarianas) egésznapos oktatást jelentett; nem csak hagyományos formában, hanem a társadalmi viselkedésformákra kiterjedően. Természetesen ingyenes volt és a diákok teljes élelmezését is magára vállalta a hálózat, amely elsősorban a szegénynegyedek környékén működött. A felnőttek számára hasonló hálózatot alapítottak (Misiones Educativas), melyeknek elsőrendű célja volt az analfabetizmus felszámolása, de szakmai oktatás is zajlott az intézményekben.
Ám minthogy ezeknek a hálózatoknak a legkevésbé képzett rétegek nívójához kellett alkalmazkodniuk, ezért már nagyon korán kitűnt, hogy az elért színvonal katasztrofálisan gyenge, így akli csak tehette gyermekét gyorsan kimenekítette olyan magániskolákba, amelyek száma – a kereslet függvényében – hirtelen nagyon megugrott. Egy idő után olyan magánoktatói intézmények is létrejöttek, amelyek külföldi pénzekből gyakorlatilag szintén ingyenes oktatást tudtak kínálni, de magasan az Esculates Bolivarianas által biztosított nívó felett.
Más probléma is volt ezzel a képzéssel, mégpedig, hogy az kifejezett ideológiai oktatásnak bizonyult, amiben a szovjet típusú szocializmus eszméi keveredtek a chávesi nacionalista populizmus fogalmi rendszerével – egy egész generációt dobott az utcára ez az iskolahálózat olyanokból, akik később képesek voltak utcára vonulni a rendszer védelmében s gyakorta polgárháborús helyzetbe sodorni az államot.
Közvetlenül Chávez halálát megelőzően azonban szinte minden megváltozott, így hiába ült bele az elnöki székben utóda, Nicolás Maduro, a folytatáshoz nem csak az új elnök karizmatikussága hiányzott, de ekkorra vált teljességgel működésképtelenné az ország is. A rendszer felélte – pontosabban elpazarolta – tartalékait a legklasszikusabb szocialista, illiberális gazdasági recepteket követve.
A gazdaság teljesítőképessége felére zsugorodott annak a szintnek, mint amin 2013-ban állt, amikor Maduro megörökölte Cháveztől a hatalmat. Az olajtermelés lezuhant az 1950-es szintre, az infláció pedig évente egymillió százalékkal nő azóta is. Az éhezés mintegy egymillió embert érint, de a lakosság 90 százaléka nagy szegénységben él. Nem csoda, hogy aki teheti elhagyja az országot. Venezuela vált Szíria után a legtöbb menekültet kibocsájtó állammá a világon.
A rendszer ma már nem számíthat azoknak a támogatására, akikre annyit költött; a kórházak tönkrementek, az egyetemeken nem folyik minőségi képzés, általános- és középiskolákban pedig csak azokban folyik elfogadható képzés, amelyek magánkézben vannak. Sőt, azokat a diákokat, akik a chávezi iskolarendszerben szereztek diplomát, a nagyobb cégeknél már egy ideje nem is alkalmazzák.
Venezuelát ma Kína és Oroszország finanszírozza, ez utóbbi ideológiai és geopolitikai, az előbbi szigorúan piaci alapon. A venezuelai olaj java része kínai kikötőkbe vándorol, számos gyár pedig csak azért képes működni, mert kínai pénz van benne, s nem utolsósorban kínai munkások.
Ma már a hadsereg sem teljesen megbízható, nem is beszélve a titkosszolgálatról, mely Kubából volt kénytelen az elmúlt hetekben ügynököket importálni. A Reuters pedig azt írta a múlt héten, hogy egy orosz speciális katonai egység is landolt az országban. A jelek szerint a virágzó illiberalizmus délibábja után a chávezi rendszer feladni kényszerül nacionalista vágyálmát is, minekutána külföldiekkel kell önmagát megvédenie – saját népével szemben.
Az ellenzék pedig – mely egyébként eddig nagyon megosztott volt – most kezd magára lelni. Azok közül pedig, akik eddig mindig ölre mentek volna Chávez vagy Maduro hívására, nem csak hitüket veszítették el, de jövőjüket is. Így visz végzetébe az illiberális megátalkodottság és a nacionalista megszállottság elegye egy gazdag országot. Venezuelában végzetes radikalizmussal ugyanaz zajlik, ami kevésbé látványosan Putyin Oroszországában.
