Néppárti dilemmák
„A májusi EP-választási eredmények fogják meghatározni a 2019 utáni konzervatív politikai realitásokat, ezt mindenki érzi, s ez szülte nem csak a Helsinkiben megszabott kényszerű irányt, de azt a felismerést is, hogy a korábbi irracionális aggodalmak maradéktalanul megmaradtak. Ha 2018-ban a Fideszt kizárták volna az EPP-ből, az Orbán céljait segítette volna. Ha 2019 májusa után a Fideszt stabilan továbbra is az EPP tagja marad, akkor nem lehet már senki előtt sem kétséges: a Néppárt történelmi öngyilkosságra készül.”
Olvasom az EUObserver-ben Lydia Gallnak, a Human Rights Watch kutatójának a felháborodott fejtegetéseit, mellyel számon kéri az Európai Néppárton (EPP), hogy minapi, Helsinkiben megtartott kongresszusán miért nem vetette ki magából a Fideszt. A hasonló itthoni – és az Európai Parlamentben is gyakorta megfogalmazódó – véleményekkel aligha lehet vitatkozni. Nagyon is indokolt lenne már jó ideje ez az elvárás, hisz – akárhogyan is nézzük – az EPP-tagjaként Orbán pártja komoly legitimitást merít ebből az indokolatlan toleranciából. Másrészt, aki elkötelezett szimpátiával figyeli az EPP európai működését, okkal félti a 67 pártból és csoportból álló konzervatív szervezetet attól, hogy elnéző magatartása épp saját belső demokratikus és liberális értékeit morzsolja fel, nem is beszélve a politikai hitelességről.
Ám van ennek a történetnek egy másik vetülete is, s nem árt ezzel is tisztában lenni. Az olvasó – mellőzve minden indulatot – gondoljon csak bele abba, mi lett volna, ha az Európai Néppárt valóban kiutasította volna november 7-én soraiból a Fideszt? Ráadásul épp most, a jövő évi Európai Parlament-i választások kampányának kezdetén? Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy egy ilyen esetben Orbán az említett kampányt épp az EPP ellen vinné, komolyan kockáztatva azt, hogy a pártcsalád súlya az Európaim Parlamentben még a vártál is jobban lecsökkenne. Lehet számon kérni egy párttól s annak vezetésétől az elveket, de az elveknek érvényt szerezni csak választói felhatalmazással lehet, így nem csak indokolt e téren a józan óvatosság, de praktikus kötelesség is.
Orbán és kísérete az EPP Helsinkiben tartott kongresszusán.
Már csak azért is, mert aligha lehet bárki előtt kétséges: pár hónapja Orbán még kifejezetten szerette volna, ha a Fideszt kiteszik az EPP-ből. Minden igyekezete erre irányult az elmúlt hónapokban. Különösen akkor vált ez a pártcsalád vezetői előtt is világossá, amikor a szeptember 11.-i, késő estébe nyúló frakcióülés előtt megüzenték Orbánnak, hogy szeretnék lezárni vele a vitát, a maguk részéről ők hajlandó a kompromisszumra, ha Orbán sem élezi tovább a helyzetet. És mi történt ezután? Orbán kiutazott Strasbourgba, s ott úgy esett neki az EPP-nek, mintha az lenne a Fidesz fő ellensége. Azóta már többen megerősítették a frakcióból, hogy számukra akkor vált egyértelművé: Orbán egészen másutt keresi a helyét, s szeretné erre az európai kampány felhajtóerejét felhasználni, épp az EPP-vel szemben. Ha ez sikerült volna – sőt, ha ez májusig akár sikerülne is – neki, a hozzá hasonlókat kimazsolázhatná a frakcióból, összeütve egy radikálisan Európa-ellenes, szélsőjobbos, oroszbarát új EP-frakciót.
Hogy szeptember óta változott volna Orbán álláspontja, azt nehéz megmondani, de lehet erre vonatkozó utalásként felfogni, hogy Helsinkiben a magyar miniszterelnök mégiscsak aláírta azt a nyilatkozatot, amit az EPP vezetése kifejezetten a Fidesz viselt dolgaiból okulva fogalmazott meg. És ami Orbán európai mozgásterének komoly korlátozását igyekszik elérni. A magyar politikus most láthatóan azzal számol, hogy Manfred Weber felemelése csúcsjelöltté kis időt ad neki átrendezendő saját sorait, s így megnyithatja a pályát politikai céljai számára a májusi EP-választások után, méghozzá egyelőre az EPP keretein belül.
Erre enged következtetni az, hogy a Fidesz-sajtó, sőt még egyes fideszes EP-képviselők is Helsinkiben képesek voltak azt állítani: a magyar kormánypártnak sikerölt rákényszerítenie az EPP vezetését, hogy az az ott elfogadott nyilatkozatban minden – vagy majdnem minden – utalást a liberalizmusra a kereszténydemokrata jelzőre cserélje ki. Ennek persze nyilvánvalóan pont az ellenkezője igaz.
Magyar perspektívából szemlélve nem kétséges: Orbánnak esze ágában sincs lemondani arról a politikáról, ami 2015 után vált a Fideszben uralkodóvá. Más kérdés, hogy mire számít, és mire készül maga az EPP. Ott nagyjából ma már tudják, hogy Orbán hova akar eljutni, s azt is, hogy egy ilyen politika megvalósulása nagyon veszélyes a pártcsalád jövőjére nézve. Ennek ellenére a májusi EP-választás eredményei fogják meghatározni a 2019 utáni konzervatív politikai realitásokat. Ezt mindenki érzi, s ez szülte nem csak a Helsinkiben megszabott kényszerű irányt, de azt a felismerést is, hogy a korábbi irracionális aggodalmak maradéktalanul megmaradtak.
Ha 2018-ban a Fideszt kizárták volna az EPP-ből, az Orbán céljait segítette volna. Ha 2019 májusa után a Fideszt stabilan továbbra is az EPP tagja marad, akkor nem lehet már senki előtt sem kétséges: a Néppárt történelmi öngyilkosságra készül.
