A pávatánc vége
„Ma már Európa meghatározó fővárosaiban is felismerték annak veszélyét, amit a magyar rezsim a kontinens egésze számára jelent. Gyökeresen új helyzet előtt állunk, melyben formálódni látszik egy olyan európai erő, ami fel kívánja venni azt a kesztyűt, amit Orbán eléje dobott. Ha eddig mellékesnek tűntek a Brüsszelben vagy egyebütt megfogalmazott, a magyar kormánynak címzett kritikák, ebben az új helyzetben már közel sem mellékesek, valós súlyuk pedig olyan helyzetet teremthet, ami – párosulva itthoni politikai alternatívákkal – könnyen Orbán végzetét hozhatja.”
Az elmúlt évek során teljes összhang alakult ki arról, hogy az Orbán rezsim eltávolításának csak egyetlen módja lehetséges: a belső tisztulás és itthoni politikai erők felemelkedése, ami nem csak azt ígéri, hogy sikerrel létrehozza a IV. Köztársaságot, de azt is, hogy nem marad büntetlen az az elit – nevezzük nevén: a fideszes elit –, mely mára eljátszotta az ország esélyeit. Ez a vélemény abból a felismerésből táplálkozott, hogy Brüsszelnek – illetve az Európa sorsát meghatározó két „tengely”-fővárosnak, Párizsnak és Berlinnek – nem fűződik érdeke a közvetlen beavatkozáshoz, hisz Orbán itthon bármit is mond, mindennek dacára Brüsszelben egészen másként viselkedik: készségesen megszavaz mindent, amit elé tesznek vagy elvárnak tőle.
Való igaz, ez pontosan így történt… egészen eddig. Orbán ugyanis ma már Brüsszelben pont úgy viselkedik, mint itthon. Nincs már pávatánc, sőt a Nyugat ócsárlása és belső bomlasztása már nem itthoni óriásplakátokra írt malaszt, hanem komoly fideszes gyakorlattá vált a határokon messze túl is. Hogy a kormányfő mikor döntötte el, hogy immáron más eszközökhöz nyúl, s kimutatja foga fehérét ott is, ahol eddig óvakodott ettől, nem egészen világos. Feltehetően az a pillanat szülte az új politikát, amikor Orbán számára világossá vált, hogy rendszerének fenntartása európai keretek között megoldhatatlan, ráadásul nagyjából ekkor kezdtek felsejleni azok a nemzetközi alternatívák is, amelyektől ehhez támogatást remélt. A „megvilágosodás” pillanata feltehetően akkor sejlett fel a kormányfőben és tanácsadóiban először, amikor 2016 júniusában – minden várakozással szemben – Nagy Britanniában a brexit mellett döntött a népszavazás, s akkor vált bizonyossággá, amikor az év novemberében – nagy meglepetésre – Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. Bár 2016 nagyon sokakat elbizonytalanított, de Orbánban megfogant annak bizonyossága, hogy az addig kísérleti fázisban lévő orosz és kínai – azaz keleti – útkeresés nem volt hiábavaló, sőt saját biztonságához támogatást inkább ezektől a rezsimektől reméljen, semmint a Nyugattól.
Orban és Manfred Weber - eltérő hullámhosszon. A Sargentini-jelentés vitája az EP-ben.
Mindezt ma már Európa meghatározó fővárosaiban is látják, s felismerték annak veszélyét, amit a magyar rezsim a kontinens egésze számára jelent. Gyökeresen új helyzet előtt állunk, melyben formálódni látszik egy olyan európai erő, ami fel kívánja venni azt a kesztyűt, amit Orbán eléje dobott. Ha eddig mellékesnek tűntek a Brüsszelben vagy egyebütt megfogalmazott, a magyar kormánynak címzett kritikák, ebben az új helyzetben már közel sem mellékesek, valós súlyuk pedig olyan helyzetet teremthet, ami – párosulva itthoni politikai alternatívákkal – könnyen Orbán végzetét hozhatja. Nézzünk meg közelebbről néhány olyan nemzetközi eseményt, melynek befolyása lehet – sőt, adott esetben már van is – a magyar politikai realitások formálódására.
A Sargentini-jelentés
A nemrég elfogadott jelentésnek nem a tartalma az igazán izgalmas. Bár annak összeállítója jól, kiegyensúlyozottan és kellő objektivitással választotta ki azt a 12 területet, melyeken az Orbán-kormány komoly károkat okozott Magyarországnak és az Európai Uniónak, sőt számos esetben bűnöző módon élt vissza a lehetőségekkel, ám mégsem e fejtegetésnek van jelentősége, hanem annak, hogy milyen módon és milyen mértékben fogadta el az Európai Parlament a dokumentumot. Ez ugyanis felfedi, hogy Orbán ma már idegen test saját pártcsaládjában is, ott, ahol eddig mindig megvédték. A jelentés fideszes fogadtatása megvilágította az európai konzervatívok számára, hogy – leszámolva a magyar demokráciával – Orbán immáron tovább lép, s könnyen leszámolhat velük is. Minekutána nyilvánvalóvá vált Orbán előtt, hogy az Európai Néppártot képtelen elfoglalni, s úgy átalakítani, hogy abban saját nacionalista populizmusa legyen a hangadó, ma már a Néppárt Európai Parlamenten belüli többségi pozícióját igyekszik megingatni, megosztva, adott esetben kettészakítva a frakciót.
A Macron-jelenség
A fiatal francia elnök feltűnése – a reformok elindítása okozta otthoni jelentős bajok dacára – egyszerre mutatott Európának világos irányt a fennmaradásra és a konfliktusok kezelésére, ugyanakkor ideológiai opciót is kínált, ami egészen egyedi jelenség, elvégre a hagyományos nagy pártok épp attól szenvednek egy ideje a legtöbbet, hogy ideológiai bázisuk megszűnt, vagy irrelevánssá vált.
Sokak számára kellemetlen meglepetésnek tűnt, amikor Macron – az Orbán és Salvini találkozó után – mintegy magához felemelve, és így európai jelentőséggel felruházva nevezte meg a két politikust, mint saját személyes ellenfelét. Mára azonban még itthonról szemlélve is helyesnek bizonyult ez a lépés, ami Orbánból nem európai vezetőt csinált, hanem Európa ellenségeként bélyegezte meg őt. Orbán Macronban emberére akadt, aki kontinentális szinten tudja kihívni őt, miközben a magyar politikusnak csak itthoni hívei vannak, s csak belpolitikai szinten számíthat támogatásra. Jól mutatja mindezt, hogy potenciális szövetségesei milyen gyorsan hagyták cserben a Sargentini-jelentés megszavazásakor. És bár a szélsőjobbos erőkkel együtt próbálja fokozni a xenofób hisztériát, csak ordítozásuk hangereje azonos, mondandójuk kaotikusan más és más, a különféle nacionalizmusok pillanatnyi érdekeihez kötődve.
Az is Macron mellett szól, hogy Orbánhoz képest egy fiatalabb generációt képvisel időben és politikai térben egyaránt. Míg Orbánt harminc év politikai konfliktusai tették saját emberi hibáinak rabjává, ráadásul a második világháború előtti rendszer kulturális giccsvilágában és dilettantizmusában lelte meg igazi otthonát, addig Macron minden javaslatát az újszerűség és a múlttal szembeni alternatívák keresése jellemzi.
A magyar-ukrán konfliktus
A két ország között kiújult kardcsörtetést nehéz lenne értelmezni, ha nem ismernénk annak valós okait és időzítésének mikéntjét. Egyrészről tény, hogy az ellenségeskedést Budapest magatartása váltotta ki, másrészt az is tény, hogy az ukrán kormány számos olyan lépést tett, amelyeket nem ment, csak magyaráz az a háborús helyzet, mely Kelet-Ukrajnában kialakult az orosz csapatok ottani feltűnésével és a Krím annektálásával. Az sem szerencsés – finoman szólva –, hogy a konfliktusra adott válaszok egynémelyikét a kijevi kormány, mintegy alvállalkozásban, szélsőséges ukrán nacionalista csoportokra bízta.
Budapest egyrészt azt sérelmezi, hogy a kijevi kormány korlátozza a nem ukrán nyelvek – vagyis a kisebbségek nyelveinek – iskolai használatát, ugyanakkor nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, hogy az intézkedés a magyar nyelvre – miként a szlovákra és a lengyelre – sem vonatkozik, hisz a törvény eleve úgy fogalmaz: az intézkedés alól mentesülnek az Európai Unióban tagsággal bíró országok nemzeti nyelvei.
A számos Putyin-Orbán találkozó egyike (2018. július).
A másik konfliktusforrás a magyar állampolgárság felpörgetett adományozása a Kárpátalján élő magyar személyeknek, miközben az ukrán törvények – még ha visszafogott és precízen nem körvonalazott formában –, de tiltják a kettős állampolgárságot. Ezzel kapcsolatban az ember képtelen szabadulni a gyanútól, hogy a honosítások ilyen ütemű erőltetése épp azt a célt szolgálja, hogy abból konfliktus szülessék. Ez be is következett: egy, az ukrán titkosszolgálatokhoz köthető honlap megjelentetett egy videó-felvételt, melyen a beregszászi magyar főkonzul épp azt magyarázza nagyszámú hallgatóságának, hogyan lehet és kell kijátszani az ukrán hatóságokat, hogy azok előtt titok maradjon a magyar állampolgárságuk. Azóta a beregszászi magyar főkonzult az ukránok kiutasították, amire – viszonossági alapján – a magyar fél is egy konzul kiutasításával válaszolt.
Az nyilvánvaló, hogy egyik félnek sem előnyös e pillanatban az eszkalálódó konfliktus, de az Ukrajnában élő magyaroknak a legkevésbé az. Egyes lapvélemények szerint a meglévő oroszellenes érzelmek mellett már érzékelhető az országban a magyarellenesség is. A budapesti kormány pedig nap mind nap új ötletekkel mélyíti a válságot. Kinek az érdeke ez? Milyen célokat kerget Budapest?
A válasz magától adódik: Orbánék a cirkuszra hivatkozva máris bejelentették, hogy ilyen körülmények között vétózni fognak mindennemű közeledést a NATO és Ukrajna között, s annak is útjába állnak, hogy Ukrajna közelíthessen az Európai Unióhoz. Két olyan döntés, mely zene Vlagyimir Putyin füleinek.
A magyar-amerikai kapcsolatok
Washingtonnal a viszony már nagyon régen megromlott, s André Goodfriend ügyvivősége idején gyakorlatilag „stabilizálódott” a nyílt ellenségeskedés; és napi aktualitásnak számítottak a kölcsönös vádaskodások. A Trump-adminisztráció ezen változtatni kívánt, elsősorban belpolitikai megfontolások alapján – „A demokraták mindent elrontottak, de mi visszacsalogatjuk Orbánt az Amerika vezette táborba”. Ennek jegyében kapta a térségért felelős helyettes államtitkáron, Wess Mitchellen keresztül a magyar miniszterelnök azt az ajánlatot, hogy minden korábbi kritikát feledve Orbánt szívesen látják még a Fehér Házban is, ha teljesül két feltétel: a magyar kormány békén hagyja a Közép-európai Egyetemet (CEU), illetve ha nem áll Ukrajna nyugati integrációja, elsősorban NATO-ba való bevonásának útjába.
Budapest válasza az ajánlatra ma már mindenki előtt ismert: a CEU vezetése gyakorlatilag tudomásul vette, hogy menniük kell. Bécsben beadták az egyetem ottani működéséhez szükséges engedély-kérelmeket, s lázasan keresnek épületeket is a folytatáshoz. Legutóbbi információk szerint a most zajló felvételiztetéseken csak az vehet részt, aki vállalja, hogy adott esetben a jövő évtől már Bécsben folytatja tanulmányait.
Az Ukrajnával kiprovokált konfliktusról és annak eszkalációjáról már beszéltünk.
Vagyis a fideszes kormány alaposan, átgondoltan és megtervezetten Washingtonnal is keresi az összeütközést. Ennek jegyében zajlott Recep Tayyip Erdoğan török elnök minapi budapesti vizitje, mely során a két fél megegyezett egy szorosabb fegyvergyártási együttműködésben. Bár Törökország évtizedeken át a NATO egyik legfontosabb tagja volt, ma már elmúltak azok az idők, s mind a magyar, mind a török kormány lázasan keres alternatívákat a szövetséggel, illetve Európával és Amerikával szemben. Ennek jegyében találtak egymásra, s ez alapozta meg Orbán és Erdoğan villámgyors közeledését Moszkvához is.
Már csak ráadás, hogy október 5-i hatállyal eltávolították az amerikai-magyar kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárt, Csaba Gábort a magyar külügyből. Az ő helyét az a Kumin Ferenc foglalja el, aki az elmúlt éveket New York-i főkonzulként szerencsétlenkedte át, s bár szakmai tudást és kompetenciát ezalatt soha nem volt képes felmutatni, de alázatosan szolgálta az amerikai-magyar kapcsolatok aláásásának programját, s a jelek szerint ezt most már helyettes államtitkárként teheti. Pedig akár beregszászi főkonzullá is kinevezhették volna, hisz – mint tudjuk – ott épp üresedés van, s elkelne egy megbízható ember, akinek komoly tapasztalatai vannak, hogyan lehet két ország rossz kapcsolatát még rosszabbá tenni.
Újabb pont Putyinnál.
