A nemzetállami bandázás vége
„Az Orbán által oly gyakran magasztalt nemzetállami szuverenitás, a kültelki praktikák már az uniót, s ezen keresztül a transzatlanti biztonsági rendszert veszélyeztetik. Ezt ismerték fel Washingtonban és Brüsszelben, Párizsban és Berlinben. És ezt ismerte fel az a befolyásos nyugati sajtó is, melyet egyetlen egy vezető politikus sem hagyhat figyelmen kívül, és amely ma már olyan hangon ír Orbán Viktorról, mint ahogyan egykoron Slobodan Miloševićről és Nicolae Ceauşescuról írt.”
Bár, mint utóbb kiderült, a magyar kormány diplomáciai úton megüzente a hozzá közelálló külföldi politikai, gazdasági és sajtótényezőknek, hogy „a Fidesz győzelme garantált, sőt a kétharmad sem zárható ki”, mégis meglepetést okozott, hogy az ellenzék – összességében – mintegy 100 ezer szavazattal többet kapott a kormánypártnál. A jobboldali és szélsőjobboldali körökben az is csalódást okozott, hogy a győzelem nem a Fidesz újrázó képességének volt köszönhető – leszámítva a gyanítható csalásokat –, hanem az ellenzék megosztottságának. Ennek megfelelően április 8-a után Orbán Viktor olyan figyelmeztetéseket kapott, hogy a kockázatok, ami elé a Fidesz a jövőben néz, csak növekedni fognak.
A nemzetközi térben ugyanakkor azok is csalódtak a végeredményben, akik nem kívánták Orbán újabb győzelmét, bár eleve látták, hogy tulajdonképpeni alternatívája ennek nincsen, mert ha az ellenzék mégis győzni tudna, kormányzati (koalíciós) összhangra képtelen lesz. Ráadásul Orbán szélsőségesei – karöltve a teljesen orbanizált erőszakszervezetekkel – rövid úton és könnyen megbuktathatnák a demokratikus kormányt; lásd 2006-2007 vonatkozó tapasztalatait.
Ha csak a fenti megfontolásokból indulunk ki, a Fidesz politikai dominanciája egyértelmű: nincs még egy ilyen rendpárti módon szervezett erő a magyar politikai arénában, amely ráadásul élvezi is az olyan helyzeteket, amelyek demokráciákban tiltott eszközök és módszerek után kiáltanak, ugyanakkor semmilyen gátlás sem korlátozza cselekedeteiben.
Ám vannak más megfontolások is, s azok, akik szeretnék az orbáni korszak végét siettetni, egy ideje okkal hozakodnak ezekkel elő.
Az elsődleges ilyen szempont egyértelműen biztonsági, s főként Washington számára okoz egyre nagyobb fejfájást. Bár Trump megjelenése a Fehér Házban sok tekintetben leszűkítette az Egyesült Államok mozgásterét, már most látszik, hogy az ország gazdasági érdekeit mélyen sérti a katonai nyomásképesség csökkenése, s nem csoda, hogy a kormányzat igyekszik ezen változtatni. Nem véletlen, hogy a NATO szerepének korábbi megkérdőjelezése lekerült a napirendről, a sorok összezárása Oroszországgal szemben pedig példátlan méreteket öltött. A Baltikum, Lengyelország, Románia katonai szerepe Washington és a NATO oldalán új dimenziókat kapott, Csehországban ma már prioritást élvez az orosz hírszerzési manipulációk felderítésének ügye és az orosz beavatkozás megfékezése. Szlovákia pedig inkább meghúzza magát s igyekszik nem gátolni a vonatkozó nyugati lépéseket. Kelet-Európa súlya ismét megnőtt az összeurópai biztonság szempontjából, a NATO stratégiákban pedig azt követően, hogy Recep Tayyip Erdoğan politikai kalandorsága miatt a szervezet gyakorlatilag elveszítette Törökországot.
Eközben a magyar kormány egyre nyíltabban áll Moszkva oldalára, s nem kétséges, hogy készséggel kiszolgáltatna neki minden olyan információt, melyekhez – NATO-tagként – egyébként okkal hozzájuthatna. Csakhogy ilyenekhez egy ideje már nem juthat hozzá. Washingtonban nyíltan megfogalmazott érvek hangzanak el nap, mind nap, hogy ez a helyzet nem tolerálható, s fontolgatják, mikor jön el az a pillanat, amikor lépni kell.
A magyar kormány ugyanakkor nem látszik változtatni az eddigi politikán, ám lássuk be, ha akarna ilyesmit, akkor sem tehetné már meg. Vannak helyzetek, amelyek még a politikában sem visszafordíthatók, különösen nem, ha egy politikai erő szövetségesek nélkül marad, minthogy elveszített a vele szembeni teljes szövetségesi bizalom.
A sokak által jó taktikusnak tartott Orbán egy dolgot kihagyott a számításból: a Nyugat számára a magyar különutasság stratégiai fenyegetést jelent, Oroszország számára viszont ez a különutasság csak taktikai és pillanatnyi előnyökkel bírt. Az orosz-ukrán konfliktus idején még jól jött Putyinnak az európai szélsőjobbal kollaboráló Orbán, ám egy kiszélesedő nyugat-keleti hidegháborús korszak küszöbén, az egyébként összes korábbi szövetségesét eláruló Magyarország már egyre csekélyebb jelentőséggel bír. Nem így a Nyugat számára, melynek ebben a konfliktusban nagyobb szüksége van és lesz az egységre, mint valaha.
A 2010-2018 közötti nyolc évben a magyar politika a leépülő demokráciáról, a jogtiprások legitimációjáról szólt. A nemzetközi közösség, lássuk be, bár aggódva figyelte a fejleményeket, de végül is elfogadta: ha a magyarok mindenáron ártani akarnak maguknak, tegyék, s részesüljenek a fájdalmas következményekben.
2018 után viszont már egy olyan korszakba lépett a világ, melyben a Nyugat belső kohéziója, biztonsága és a transzatlanti kapcsolatok újult megerősítése vált nélkülözhetetlenné. Az Orbán által oly gyakran magasztalt nemzetállami szuverenitás, a kültelki praktikák már az uniót, s ezen keresztül a transzatlanti biztonsági rendszert veszélyeztetik. Ezt ismerték fel Washingtonban és Brüsszelben, Párizsban és Berlinben.
És ezt ismerte fel az a befolyásos nyugati sajtó is, melyet egyetlen egy vezető politikus sem hagyhat figyelmen kívül, és amely ma már olyan hangon ír Orbán Viktorról, mint ahogyan egykoron Slobodan Miloševićről és Nicolae Ceauşescuról írt.
