Rövid káoszszünet Itáliában
„Bár sokat írtak már az Öt Csillag nagyszájú felelőtlenségéről és a Liga szélsőjobboldali megátalkodottságáról, a veszélyt igazából nem ők jelentik, hanem az a káosz és kilátástalanság, amely felemelkedésükhöz szárnyakat adott. Már a közeljövő kikényszeríti versengésüket, s azt, hogy a megoldatlan problémák miatt a felelősséget egymásra hárítsák. Mert a teljes olasz gazdasági és politikai szerkezet reformokra szorul, ezekhez pedig pénz, idő és türelem szükségeltetik. Az olaszok egy ideje ezekből mind kifogytak.”
Két lehetőség áll Olaszország előtt. Az első: az új – szélsőjobbos-populista – koalíciót ledarálja, kompromittálja és elgyengíti az, hogy a hozzá fűzött reményeknek nem tud majd megfelelni, s a légből kapott ígéreteket nem tudja beváltani. A második: vagy éppenséggel megpróbálja azokat megvalósítani, s ebbe bukik bele. Egyik alternatíva rosszabb, mint a másik, hisz ha az Öt Csillag és a Liga szövetsége – a baloldali ellenzékhez hasonlóan – szintén elveszíti támogatottságát, így végképp nem lesz erő ahhoz, hogy kormányozza az országot, ugyanis a populisták kudarca nem hozza automatikusan magával a baloldal és a realisták felemelkedését, politikai hitel-gyarapodását.
Ha az új kormány megpróbálja megvalósítani ígéreteit, akkor először az euróövezeti struktúrákkal találja magát szemben, zuhanni kezd a kötvénypiac, s akár hónapokon belül az olaszok nagy tömege olyan válsággal szembesül, amelyről nem is álmodott, amikor felelőtlenül, vagy tudatlanul, vagy csak indulatoktól hergelve felhatalmazást adott az Öt Csillagnak és a Ligának, hogy megoldják a gondokat.
Egyelőre ott tartunk, hogy – ki nem mondva – mind a kormány, mind pedig Itália pénzügyi-gazdasági környezete egy harmadik megoldást igyekszik előállítani. A kormánykoalíció számos prominens figurája már inkább lemondóan vagy visszafogottabban nyilatkozik számos korábbi szélsőséges tervről, ezt pedig mind Európa, mind pedig az olasz kötvénypiac honorálta: a válság óta eltelt időben első alkalommal a tőzsdeindex szabadesése megállt, a kockázati felár pedig 220 bázisponton stabilizálódott. De vajon fenntartható-e hosszú ideig egy olyan állapot, ami csak részben tetszik azoknak, akiket közvetve érint, s nagyon nem teszik azoknak, akiket közvetlenül? Az olaszok stabilitást akarnak látni bármi áron, amit az új kormány rövidtávon aligha tud megvalósítani. Európa pedig nyilvánvalóan árgus szemekkel figyeli azt, hogy vezető kormánytisztviselők az unió kárára próbálják megerősíteni a kabinet iránti szimpátiákat, az alapvető uniós (emberjogi) értékek feladása mellett kampányolnak (menekültkérdés), és némelyikük nyíltan szimpatizál Putyin rezsimjével.
Ma már úgy tűnik a 81 éves, javíthatatlan populista közgazdász, Paolo Savona hátrébbsorolása csak erőpróba volt az államfő és a kormányt adó erők között. Mint ismeretes, a korábbi több kabinetben szolgált Savona személyét Sergio Mattarella államfő nem volt hajlandó elfogadni gazdasági és pénzügyminiszternek. Emiatt az Öt Csillag és a Liga arra kötelezte a kijelölt kormányfőt, Giuseppe Contét, hogy ne tegye le esküjét s ezzel akadályozza meg a kormány megalakulását. Később mindkét fél visszalépett, a koalíció visszavonta Savona jelölését, de megtartotta őt a kevésbé fontos uniós tárca élén, az államfő pedig belement, hogy egy kevésbé eurószkeptikus közgazdász professzor, Giovanni Tria vegye át a gazdasági és pénzügyminiszteri tárcát. Ezzel Conte letette az esküjét, s így ő lett a második olasz köztársaság, vagyis a háború utáni korszak 66. miniszterelnöke.
Az Öt Csillag plakátja: "Ki az euóból!"
Nem vitás, Savona megéri a pénzét; egyszerre hordozza magában a 20. század minden olasz politikai sandaságát, s elkötelezett híve a jelek szerint annak, hogy Európa nemzetállamai szétrúgják azt, amit az elmúlt 60 évben összehoztak, s ami eddig garantálta, hogy a Balkán és Kelet-Ukrajna kivételével, a kontinens megússza a háborúkat. Mindezek mellett Savona mégiscsak egy mellékszereplő, s végképp érdektelen a lényeg szempontjából. Az amerikai Foreign Policy hasábjain nemrég Luigi Zingales – maga is közgazdász – felhívta a figyelmet, hogy a koalíció valami olyasmiért – azaz Olaszország euróövezetből való távozása tervének kidolgozásáért – menesztette a fontos gazdasági csúcsposztról Savonát, mely tervet a kormánypártok, s közülük is elsősorban az Öt Csillag rendelt meg tőle. Vagyis nem Savona jelenléte okozta a problémát, hanem egy győztes politikai erő intenciója.
Bár sokat írtak már az Öt Csillag nagyszájú felelőtlenségéről és a Liga – leánykori nevén Északi Liga – szélsőjobboldali megátalkodottságáról, a veszélyt igazából nem ők jelentik, hanem az a káosz és kilátástalanság, amely felemelkedésükhöz szárnyakat adott. Már a közeljövő kikényszeríti versengésüket, s azt, hogy a megoldatlan problémák miatt a felelősséget egymásra hárítsák. Mert a teljes olasz gazdasági és politikai szerkezet reformokra szorul, ezekhez pedig pénz, idő és türelem szükségeltetik. Az olaszok egy ideje ezekből mind kifogytak.
A két párt két különálló politikai valóságot jelenít meg és szolgál: a Liga az észak-olaszt, az Öt Csillag a dél-olaszt, még akkor is, ha a Ligát főtitkári rangban vezető Matteo Salvini felismerte: csak délről lehet újabb támogatókat szerezni, s igyekezett pártját az olasz csizma alsóbb tartományaiban is népszerűsíteni. De ez nyilvánvalóan kevés, elvégre a Liga az északi kispolgárokat és középosztályt igyekszik kiszolgálni, s nekik szól az egykulcsos adó ígérete, mely a vállalkozások bővülő mozgásterét és a gazdagodást teszi lehetővé. Ezzel szemben az Öt Csillag a nagyon szegény dél minimális aspirációira igyekszik figyelni, így választási kampányának homlokterébe – mintegy szimbolikusan is – az alapjövedelmet helyezte. A Liga mögött álló tömegek nem kérnek az euróellenességből, s azokból a tervekből, hogy az ország kilépjen a közös valutából, mert látják: ez a vállalkozásaik és iparuk teljes megsemmisülését hozná, akár rövidtávon is. Az Öt Csillag viszont azért szeretné visszahozni a lírát, hogy – az argentin Peronhoz, vagy, hogy egy, időben közelebbi példát említsek, a venezuelai Hungo Chávezhez hasonlóan – szabadon csúcsra járathassa a pénznyomdákat, kielégíthesse éhes, szegény klientúráját.
Míg a Liga egyértelműen jobboldali és – gazdasági értelemben – liberális, addig az Öt Csillagról nem lehet megmondani, ideológiailag milyen. Egyik pillanatban jobboldalinak tűnik, hogy más javaslatait, ötleteit vizsgálva hirtelen felfedezze az ember benne a baloldali pártot. Talán ez az, ami a leginkább megfelel a populizmus definíciójának.
Giuseppe Conte kabinetje nincs egyszerű helyzetben: agya leginkább a Liga agyának mondható, szája elsősorban az Öt Csillagé. Nem egy ígéretes kombináció ez a sikeres kormányzáshoz.
