Irak választott – a világ meglepődött
"Aligha mondható véletlennek az a friss washingtoni elnöki döntés, hogy felmondják az Iránnal nehezen összehozott atom-megállapodást, illetve, hogy Washington épp most nyitja meg a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségét, s ezzel kinyilvánítja: a palesztinok által is maguknak követelt várost tekintik Izrael fővárosának."
A május 12-én lezajlott iraki választásokat legtöbben egyfajta „lefutott” meccsnek gondolták. Az iráni befolyás az országban óriási, tulajdonképpen a 2003-as amerikai invázió óta ez a dominancia egyre kitapinthatóbbá vált. A nagyhatalmak körében, illetve Izraelben ennélfogva egyre határozottabb félelmeket váltott ki, hogy Teherán gyakorlatilag kettévágja a Közel-Keletet, hisz az idei libanoni választásokon a többséget a Hezbollah szerezte meg; a szír polgárháborúban Bassár el-Aszad gyakorlatilag Teherán utasításait hajtja végre, s az ország területén jelen lévő iráni Forradalmi Gárda harcosai egyre többször teszik próbára az izraeli védelmi kapacitásokat. Ha ehhez a befolyási övezethez most Irak is csatlakozik, akkor a perzsa jelenlét Teherántól Libanonig összefüggő zónát képezne, s nem csak a zsidó állam számára lenne életveszélyes, de ugyanígy fenyegetné Törökországot és Jordániát, nem is beszélte a Szaúd-Arábia által dominált szunnita „koalícióról”.
Ám május 12-én mégsem ez történt. Bár a közvélemény-kutatások a Teherán-hű erőket mindenütt az első helyre mérték, ám végül megelőzte őket a, bár szintén síita, de mégis inkább nacionalista Moqtada al-Sadr, akinek jelszava a kampányban: „Washington és Teherán helyett Irakot az irakiak vezessék!”. A győzelemmel al-Sadr – nem tudni még, hogy ideiglenesen, vagy hosszabb időre – megtört egy vakhitet, mégpedig azt, hogy a Szaddam Husszein táplálta hagyományos Irán-ellenesség végképp a múlté, s helyébe automatikusan az Amerika-ellenesség lépett. Az Amerika-ellenesség megmaradt, de a jelek szerint új erőre kapott a perzsák iránti korábbi komoly ellenszenv.
Pedig az új vezetésnek nem lesz könnyű dolga.
(1) Pattanásig feszült a viszony az északi, kurdok által lakott területekkel. A bagdadi kormány az olajban gazdag Kirkuk térségébe küldte paramilitáris erőit, az úgynevezett Hashd al-Shaabi milicia egységeit, illetve lezárta az erbili repülőteret és a határátkelőhelyeket azt követően, hogy múlt év szeptember 25-én a kurdok függetlenségi népszavazást szerveztek, s a függetlenség hívei azt 93 százalékban meg is nyerték.
(2) Folyamatban van a Nyugat-Irakból az azóta legyőzött Iszlám Állam elől egykoron elmenekült lakosok visszatelepítése, s egyelőre nem látni, a kormány milyen forrásból tudja majd finanszírozni a szétdúlt otthonok lakhatóvá tételét, illetve a gazdasági élet beindítását.
(3) Továbbra is élesen megosztja Irakot a síita-szunnita ellentét, mely kezére játszhat Teheránnak, hogy aláássa a jövendő önállóságpárti kormány pozícióit, legyen az bármilyen vallási színezetű.
Moqtada al-Sadr
Mindezek nem csak az eljövendő bagdadi vezetésnek okoznak máris fejfájást, de elkerülhetetlenül osztozniuk kell az aggodalmakban a nagyhatalmaknak és Izraelnek is. Aligha mondható véletlennek az a washingtoni, nagy jeruzsálemi szimpátia mellett meghozott döntés, hogy felmondják az Iránnal nehezen összehozott atom-megállapodást, illetve, hogy Washington épp most nyitja meg a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségét, s ezzel kinyilvánítja: a palesztinok által is maguknak követelt várost tekintik Izrael fővárosának. A két lépés provokatív jellege nem vitatható, még akkor sem, ha azok ígéretként Donald Trump 2016-os kampányában is elhangzottak már. Viszont annyi előnyük meglehet, hogy:
(1) Valamilyen önsorsrontó lépésre sarkallhatják Iránt, alkalmat adva az izraeli hadseregnek, hogy megsemmisítse a Forradalmi Gárda szíriai erőit. És ugyanez elmondható a Libanonban kulcspozícióba került Hezbollahról.
(2) Lehetőséget teremtenek Izrael számára, hogy felhasználja a Hamász által tüzelt palesztin megmozdulásokat arra, hogy a legradikálisabb elemeket egyenként vagy csoportosan levadássza. A nagykövetség megnyitását követő kemény palesztin tiltakozásokat Jeruzsálem még keményebb eszközökkel torolta meg.
(3) Ráébresztik Törökországot, hogy hosszú távon az iráni katonai és ideológiai/vallási kihívás számára is legalább annyi veszélyt rejt, mint Izrael számára, különös tekintettel a területén magukat meghúzó szír menekültek millióira, és Ankara katonai-titkosszolgálati involváltságára a szíriai polgárháborúban.
(4) Végül, de nem utolsó sorban a washingtoni „provokatív” lépéseket követő teheráni katonai válaszok tovább nehezíthetik a Szíriában lévő orosz „tanácsadók” helyzetét, hisz fokozódik a veszély, hogy olyan konfliktusba rángatja bele Moszkvát a perzsa állam, ami már nem szolgál orosz érdekeket. Arról nem is beszélve, hogy mindez ismét aktivizálhatja a szunnita koalíciót, illetve Szaúd-Arábiát, mely jó ideig ellensúlyként kezelte az Iszlám Államot a síitákkal szemben, s annak pusztulásáért szívesen venne elégtételt Teheránon.
