Szovjet-izraeli háború
„Ma, amikor Oroszország – a Nyugat rovására – ismét visszatérőben van a Közel-Keletre, nem minden tanulság nélkül való elolvasni ezt a könyvet. Mint egykoron, úgy ma is Izrael és Európa egyaránt ellenségként él az orosz katonai mentalitásban, így Európa védelme – közvetlen módon – az izraeli határok védelménél kezdődik.”
Az 1967-es úgynevezett „hatnapos háború”, melynek során Izrael felszabadította Kelet-Jeruzsálemet, s megszerezte azokat a területeket, amelyek biztonságának garanciái lettek a jövőben, épp fél évszázada zajlott le. Nem lehet azt mondani, hogy észrevétlenül múlt el az évforduló, de az emlékezés erre a példátlan hadászati teljesítményre mégiscsak igen visszafogottnak bizonyult. Az okok szerteágazóak lehetnek, s nem lenne meglepő, ha az izraeli győzelem és fölötte érzett örömet az fogná vissza, hogy egy olyan politikusgeneráció került Jeruzsálemben hatalomra, mely nem csak méltatlan elődeihez, de elkótyavetyélni látszik még azt is, amit apáik valaha megszereztek.
Igaz, az amerikai Tablet Magazine nemrég megjelentetett egy nagy feltűnést keltő dokumentum-összeállítást az izraeli kormány 1967-es titkos üléseinek anyagából. A dokumentumok árnyalták a képet, azt sugallva, hogy a zsidó állam csak a véletleneknek köszönhetően nyerte meg a küzdelmet a rátörő szomszédos arab államokkal szemben. Ám ha azt vesszük, hogy ’67-ben kevesen hitték, hogy ilyen rövid idő alatt Izrael ilyen mérvű győzelmet tud aratni, a dokumentumokban megjelent állítás nem is tűnik olyannyira újszerűnek.
Ám most, augusztus 1-én a Hurst és az Oxford University Press kiadásában megjelent egy valóban szenzációs könyv. Címe – A szovjet-izraeli háború, 1967-1973 [1] – egyrészt egyértelművé teszi a szerzőpáros alaposan okadatolt és számos eddig ismeretlen – orosz, illetve egyiptomi forrásokon is nyugvó – következtetését , másrészt új módszert vezet be azáltal, hogy a hatnapos háború (1967) és az 1973-as úgynevezett Jom Kippur-i háború közötti szakaszt végül is egy állandó háborús folyamatnak tekinti. Tulajdonképpen eddig is sokan állították: a két esemény között az ellenségeskedés – hol hevesebb, hol visszafogott formában –, de tovább folytatódott és, ha a „hat napos” és a Jom Kippur-i események egybemosása nem is lenne szerencsés, ám az 1969 márciusa és 1970 augusztusa közötti történések bátran tekinthetők egy harmadik háborúnak, melyet a szerzők – másoktól átvett terminológiával élve – egyfajta „felőrlési háborúként” említenek.
A mostani kötet alaposan átgondolt folytatása a szerzőpáros egy korábbi művének, melynek mellbevágó megállapítása volt, hogy Brezsnyev késznek mutatkozott egymaga rátámadni Izraelre. Ez a feltételezés az új kötetben, ha lehet, még inkább igazolást nyer. [2]
A szerzők egyikével, a neves publicistával, Gideon Remezzel nemrég interjút készített Karl Pfeifer bécsi újságíró; az interjút egyébként a Berlinben megjelenő Jungle World című folyóirat közölte.
Pfeifer kérdésére válaszolva Remez a következőt mondja: különösen a Szovjetunió összeomlását követő liberálisabb időszakban, volt orosz veteránoktól előkerült naplókból és visszaemlékezésekből tudni, hogy Egyiptomban ötvenezer fős szovjet katonai kontingens állomásozott, ráadásul valamennyi fegyvernem kötelékéből, a legmodernebb fegyverekkel felszerelve. Olyanokkal is, amelyekből még a Varsói Szerződés tagállamai sem kaptak addig. Ráadásul fegyveres érintkezés is kialakult a szovjet és izraeli egységek között a Szuezi-csatornánál, melyet a szerző „a hidegháború legmelegebb pillanataként” fest le az interjúban.
Két fontos magyar szálat is említ A szovjet-izraeli háború című könyv. Mindjárt a bevezetőben – dokumentumokra hivatkozva – írja, hogy Brezsnyev 1967 után vázolta először – feltehetően Kádár János előtt –, hogy Nasszer segítséget kért tőle, amit ő teljesíteni is fog. Többről volt szó, mint az addigi katonai-gazdasági segélyekről, vagyis a tanácsadókon túl fegyveres alakulatokat is ígért, melyek a következő hónapokban meg is érkeztek. Ráadásul az akkori haditechnika csúcsát jelentő SAM-típusú légvédelmi rakéta-rendszerekkel, amelyek a Sínai-félsziget térségét, illetve egész Egyiptomot jó időre zárt légtérré tették az izraeli repülők számára.
A másik magyar vonatkozás: a kötet 62. oldalán a szerzők – visszaemlékezéseket idézve – arról írnak, hogy az Egyiptomban állomásozó 118. szovjet tüzérdandár a Szuezi-csatornán való átkelést korábban a Duna magyarországi szakaszán gyakorolta.
Ma, amikor Oroszország – a Nyugat rovására – ismét visszatérőben van a Közel-Keletre, nem minden tanulság nélkül való elolvasni ezt a könyvet. Mint egykoron, úgy ma is Izrael és Európa egyaránt ellenségként él az orosz katonai mentalitásban, így Európa védelme – közvetlen módon – az izraeli határok védelménél kezdődik.
[1] Isabella Ginor - Gideon Remez: The Soviet-Israeli War, 1967-1973: The USSR's Military Intervention in the Egyptian-Israeli Conflict, Hurst / Oxford University Press 2017
[2] Isabella Ginor – Gideon Remez: Foxbats over Dimona. The Soviets’ Nuclear Gamble in the Six-Day War, Yale University Press 2007
