A németek kevesebb populizmussal is beérnék
„A német társadalom nem dühös, mint volt az amerikai, amikor beszavazta a Fehér Házba Trumpot, épp ellenkezőleg, elkötelezett európai, s azok, akik az uniót bírálják, nem szétszedni akarják azt, hanem megjavítani.”
Tulajdonképpen valamennyi nagyobb európai választás után gyomorszorító érzésekkel várta a demokrácia mellett elkötelezett uniós polgár az eredményeket. Még a legutóbbi, a franciaországi elnök, majd parlamenti választás is inkább megnyugtatóan meglepett mindenkit, nem is beszélve a múlt novemberi osztrák elnökválasztásról, majd a hollandiai parlamenti választásról. Pedig idén májusban már érzékelhető volt a brexitnek, illetve Donald Trump győzelmének következményeként is felfogható határozott nyugat-európai elfordulás a populista erőktől.
Most ismét hasonlóan gyötrő várakozás előzi meg a szeptemberben megtartandó német parlamenti választásokat. Így aztán nem csoda, hogy nagy kereslet van az olyan kutatások iránt, melyek megjósolhatják, előre jelezhetik a kimenetet.
Igen nagy tétje van annak, hogy Angela Merkel pozíciói ne csak megkérdőjelezhetetlenek legyenek, de meg is szilárduljanak. Ez egyrészt európai szintre emelhetné azt a lendületet, mellyel Emmanuel Macron szinte berobbant a politikába, s különleges legitimitást adna a német-francia tandemnek. Másrészt letörheti azoknak a kelet-európaiaknak a szarvát – főként a lengyel és a magyar kormányról van szó –, melyek úgy élősködnek az unión, hogy közben tönkreteszik annak ethoszát épp úgy, mint belső és külső biztonságának garanciáit.
E várakozások jegyében jelentetett meg a napokban a Bertelsmann Alapítvány egy tanulmányt, mely a szeptemberi választások tükrében vizsgálta a német társadalom aktuális választói preferenciáit és hajlandóságait – fókuszálva a populizmus elfogadottságára.
A tanulmány mindenekelőtt megállapítja: a német társadalom nem dühös, mint volt az amerikai, amikor beszavazta a Fehér Házba Trumpot, épp ellenkezőleg, elkötelezett európai, s azok, akik az uniót bírálják, nem szétszedni akarják azt, hanem megjavítani. Ennélfogva, a populista szólamokkal megszólítható 29,2, illetve az olykor populista felhangokat is meghalló 33,9 százalék egyrészt nem a politikai rendszer ellen lázad, másrészt nagy hányaduk el sem megy szavazni, ami nem feltétlenül valamilyen tiltakozást fejez ki, hanem a politikai kultúra teljes vagy részleges hiányát.
Még szembetűnőbb lett ez, amikor az egyes pártok vonatkozásában vizsgálták a jelenséget. A hiteles és a politikai teret általában uraló pártok tartózkodnak attól, hogy populista szólamokkal éljenek: a jobboldal vezető politikusai nem engedik meg maguknak például az olcsó migránsozás luxusát, míg a baloldalon el nem hangozhatna afféle demagógia, mint hogy „Fizessenek a gazdagok!”. Még az egyébként radikálisként számon tartott Balpárt sem unióellenes, és meg nem kérdőjelezné a demokrácia intézményeit.
Egyetlen párt, az Alternatíva Németországnak (AfD) nevezhető tőrőlmetszett populistának, ám a kezdetekben a párt programját adó heves unió-kritika lassan elhalt. Támogatóik java részét az unió gondjai már nem mozgatják meg, így a vezetők új tematikát kerestek. Az AfD egyetlen üzenetre: a bevándorlás leállítására kívánja kampányát építeni.
A Bertelsmann szerint Merkel – és az uniós integrációt támogató erők – jó esélyeit jelzi minden adat, még akkor is, ha alkalmi terrortámadások, mint az eheti hamburgi, borzolhatják a kedélyeket és frissített témákat adhatnak az AfD-nek.
Mindez azt jelzi, hogy a német választások feltehetően azon politikai események számát gyarapítják majd, melyek azt bizonyítják, hogy a brexit és az amerikai elnökválasztás 2016-os drámája inkább kijózanítólag hatottak Nyugat-Európára, ahol egyre kevésbé kérnek a nemzetállamokból és az illiberalizmusból. No meg persze a populizmusból.
