„Különben mindent elveszítünk, sőt annál is többet”
„A moszkvai forgatókönyv megszellőztetése nem szolgálhat mást, mint egy olyan ideológiát, mely visszamenőleg mindent igazolni fog akkor, amikor Orbán – Erdoğanhoz hasonló módszerekkel – eltünteti majd a jogállam még itt-ott megmaradt rekvizitumait.”
Először akkor szögezték nekem a kérdést, hogy az oroszoknak mi is a célja Orbánnal, amikor a paksi reaktorbővítés ügyében megkötött, s a magyar hatóságok által tíz évre titkosított szerződés váratlanul megjelent egy orosz kormányzati portál honlapján, s azt ott bárki elolvashatta. Vonogattam a vállamat, s merő feltételezésként azt tudtam csak mondani: Moszkva számára talán előnyösebb egy transzparens szoros viszony Putyin és Orbán között, mint egy rejtett, amelyet a magyar fél úgy interpretálhat egy adott helyzetben, ahogy csak akarja.
Amikor a tavasz folyamán szintén orosz forrásból arról értesülhettünk, hogy Putyin kérte Orbántól a Közép-európai Egyetem (CEU) bezárását, megakadályozandó a posztszovjet térségben egy rendszerváltó elit-utánpótlást, megint csak feltették nekem a kérdést több rendezvényen: Miért involválódik Putyin egy olyan kellemetlen ügybe, amit könnyen rá tudna tolni Orbánra, s a háttérben maradhatna nem szaporítva a konfliktusok számát az amúgy is túlterhelt amerikai-orosz viszonyban? Ekkor azonban már be kellett vallanom: magam sem értem a dolgot.
Újabb kérdések érkeztek akkor, amikor – a májusi, brüsszeli NATO-csúcs után – a Kreml nyilvánosságra hozta: a belga fővárosból hazatérő Orbán maga jelentkezett Putyinnál telefonon, hogy beszámoljon neki a NATO-csúcs – feltehetően – nem, vagy csak kevésbé publikus részleteiről.
Most pedig olyan hírek érkeztek varsói kerülővel, de szintén Moszkvából, hogy Kövér László házelnök minapi víziója mögött, hogy utcai megmozdulások, rendbontások várhatók az ősszel, szintén orosz aggodalmak húzódnak meg. Mit is mondott Kövér:
„Az ősszel leplezetlen koalíció jöhet létre a magyarországi ellenzék és a Soros-féle szervezetek között, hogy utóbbiak a demokrácia intézményrendszere elleni nyílt támadásokkal, utcai zavargásokkal gerjesszenek hangulatot a választások előtt. […] Megpróbálnak majd egy olyan hangulatot kialakítani, amiben mindent fölülír a polgárháborús pszichózis.”
E mondatok szinte teljesen azonosak azokkal a publikált moszkvai kormányzati értékelésekkel, amelyek 2013-2014-ben, a Viktor Janukovics ukrán elnököt hatalmától megfosztó Euromajdan után születtek. 2008, a grúziai orosz beavatkozás óta a Kremlnek mindenre ugyanaz a válasza: a Nyugat számára a színes forradalmak – vagyis a posztszovjet térségben lezajló rendszerváltó, demokráciát és nyugat-orientációt követelő, és sok helyütt azt meg is valósító forradalmi mozgalmak – ugyanazt a forgatókönyvet követik. Először értelmiségi csoportok megfogalmazzák a követeléseket, ezeket a nyugati titkosszolgálatok, diplomaták és médiumaik felerősítik, és tömegesen elfogadottá teszik, majd a társadalom azon szélsőséges csoportjai, melyeknek már „semmilyen vesztenivalójuk” sincs, s amelyek „csak a rendbontásban tudják kinyilvánítani politikai céljaikat” zavargásokat indítanak el, ami a fennálló – Moszkvához hű – kormányzatot elsöpri.
Az imént idézett két kifejezés szó szerinti szerepelt abban a leírásban, mely varsói kerülővel Moszkvából érkezett, s amelynek forrása, előttem legalábbis eddig rejtve maradt. Viszont tartalmazza még azt a feltételezést: csak idő kérdése, hogy a magyar demokratikus ellenzék és a Jobbik összefogjon a Fidesszel szemben. Nem feltétlenül valamilyen politikai vagy technikai koalíció formájában, hanem „funkcionálisan”. Visszautalva a 2013-2014-es ukrán eseményekre: ott is elsősorban a szélsőjobboldali, neonáciként emlegetett Szvoboda (Всеукраїнське обєднання Свобода), valamint a Jobb Szektor (Правий сектор) vívta meg elsősorban a nehezebb és veszélyesebb harcokat az utcán, a barikádokon; tagjaik hajtották végre a kormányzati épületek megszállását – áll az értékelésben. – Ugyanezt a Jobbik teheti meg Magyarországon, hogy aztán az Orbán-kormány bukását követően a Nyugat-barát ellenzéki erők ölébe hulljon a hatalom.
Míg az év első felében történt moszkvai szivárogtatások belső logikáját nem tudtam megfejteni, csak találgattam velük kapcsolatban, addig a Kövér által tett kijelentés nyomán ez a moszkvai helyzetértékelés megjelenése a nyilvánosságban már kevésbé tűnik rejtélyesnek.
Létezik ugyanis egy másik forgatókönyv is, legalábbis Fideszhez közeli források épp oly gyakran emlegetik háttér-beszélgetések során, miként az ellenzék. Eszerint az Orbán-kormány elé megy az eseményeknek s korántsem fog oly könnyen – 130 civil és 18 rendőr halála árán – kiadni kezéből a hatalmat, mint tette azt Janukovics. Nem fogja bevárni míg a folyamatok visszafordíthatatlanná válnak, hanem kezdeményezővé válik, akárcsak Recep Tayyip Erdoğan tavaly július 15-én. Mint ismeretes, a török vezető egy olyan puccskísérletet használt fel arra, hogy eltüntesse az útból a szekuláris atatürki állameszmét védelmező hadsereget és a politikai ellenzéket, teljesen átalakítva a jogrendszert és az igazságszolgáltatást, elnémítva a szabad sajtót, mely mögött világszerte szinte mindenki őt magát sejti.
Ha pedig ez így van, a moszkvai forgatókönyv megszellőztetése nem szolgálhat mást, mint egy olyan kész és könnyen emészthető ideológiát, mely visszamenőleg mindent igazolni fog akkor, amikor Orbán – Erdoğanhoz hasonló módszerekkel – eltünteti a jogállam még itt-ott megmaradt rekvizitumait.
Mert, ahogy egy fideszes vezető fogalmazott nemrég: „Demokratikus úton a hatalmat soha nem fogjuk kiadni a kezünkből. Különben mindent elveszítünk, sőt még annál is többet.”
Fotó: Erdoğan 2016-os önpuccsa nyomán letartóztatott ellenzéki vezetők: Mindenki mögött ott egy rendőr
