A varsói üzenet
„Minthogy Budapest és Washington viszonya soha nem volt ennyire visszás – sőt, magyar részről ennyire ellenséges – a hidegháború vége óta, Orbán a szituációból alighanem levonja a rá oly jellemző sommás következtetéseket, s tovább ront a helyzeten – mindannyiunk helyzetén.”
Donald Trump varsói beszéde vagy azt jelzi, az elnök kezdi megérteni, mi is egy amerikai elnök küldetése, vagy pedig azt, hogy ha nem ekként lép fel, akkor nagyon közel kerül végzetéhez. A két lehetőség nem identikus, de legalább elmozdulást jelent mindahhoz képest, amit Trump január 20-a óta produkált, mély válságba juttatva ezzel Amerikát, a Nyugatot és a demokráciát.
A beszéd abból a szempontból is megnyugtató, hogy nem igazolta vissza azt a korábbi – a varsói út előtt szinte mindenki által megfogalmazott – félelmet, hogy az amerikai elnök Kelet-Európa élére kíván állni, Nyugat-Európa ellenében. És azt sem, hogy ezzel még szélesebbre tárja a kaput az oroszok előtt a nyugati behatolásra. Ellenkezőleg, a beszéd legfontosabb eleme éppen a Moszkvával szembeni eddig példátlan fellépés volt, s az amerikai vezető felsorakozása Európa azon politikusai mellé, akik már rég követelik Putyin megfékezését.
Mindez meglehetős értelmezési zavart okozott azok körében, akik eddig szimpátiával figyelték Trump Európa – és főként Merkel-ellenes –, kirohanásait, illetve Putyin-barát provokációit. Az euroszkeptikus brit Nigel Farage például a Twitteren üdvözölte a varsói beszédet, és az ugyancsak oroszbarát cseh elnök, Miloš Zeman is próbálta optimistán felfogni azt. Hogy az elnök végérvényesen merre is mozdul, arra a most zajló G20 csúcs, és az ottani megállapodások adnak majd egyértelmű választ, ráadásul napokon belül.
Arra a kérdésre, hogy lehetett-e egy efféle fordulatra számítani, nem lehet egyértelmű választ adni. Két dolog azonban világos volt már jó ideje: egyrészt Rex Tillerson külügyminiszter nem váltotta be a hozzá fűzött „trumpi” reményeket. Az oroszbarát-politika megteremtésére irányuló szándékát vagy nem tudta keresztülvinni, vagy nem is voltak efféle céljai, bár sokan jósoltak hasonlókat a kormány felállásakor. Tény azonban, hogy a külügyminiszter és a State Department (külügyminisztérium) ma sem mozdul teljes szinkronban, de az legalább már látszik, hogy akcióik nem is feltétlenül ellentétesek.
Az viszont teljesen egyértelmű, hogy a mai amerikai politika meghatározó ereje a Pentagon (védelmi minisztérium) lett, sok minden ott dől el, befolyásolva a külpolitikát is – bár e téren nem annyira Tillerson, mint inkább maga a külügy kap tőlük támogatást. Ezen felül a titkosszolgálatokat is azoknak a céloknak rendelték alá, melyeket a védelmi tárca vezetője, Jim Mattis egyértelműsített, mint prioritásokat. E téren kiemelt téma lett Európa keleti határainak védelme – beleértve Ukrajnát is.
Trump varsói útja messzemenően visszaigazolta a lengyel kormányzati elvárásokat, de csak egyetlen – ugyan nem jelentéktelen – vonatkozásban: a bejelentés, hogy az elnök mekkora jelentőséget tulajdonít az amerikai katonák lengyelországi jelenlétének, a Patriot rakétaelhárító-rendszer telepítésének bejelentése mind-mind olyan visszaigazolás, melyek egybevágnak Varsó eddigi céljaival. Ugyanakkor Jarosław Kaczyński rendszere nem kapott Trumptól semmilyen segítséget, még csak biztatást sem, hogy járja csak a maga útját, Angela Merkellel és Emmanuel Marcronnal szemben.
Az amerikai elnök második európai útjának nagy vesztese a magyar kormány. Bár jelenleg Budapest adja a V4-ek elnökségét, Orbán Viktor ezt nem tudta saját pozíciójának megerősítésére felhasználni. Sőt, az utóbbi hetekben olyannyira felerősített orbáni orosz orientáció szembemegy mindazzal, amit Trump Varsóban stratégiai célként megfogalmazott.
A NATO végre megkapta az amerikai elnöktől azt a támogatást, amit az még a májusi brüsszeli csúcson sem volt hajlandó megadni, elsőként Klaus Johannis román elnökkel való találkozóján tett rá célzást. A szervezet ennek folytán nyilvánvalóan összezár, s arra fog kötelezni mindenkit, hogy ehhez felzárkózzon. Orbán viszont ezt nem teheti, hisz oly mélyen elkötelezett Moszkva felé, hogy e szálak már csak akkor vághatók majd el, ha Orbán és kormánya megbukik. Számtalan jele van annak, hogy NATO-bizalomról Magyarország vonatkozásából már egyáltalán nem lehet beszélni, s a kormányzat mintha még hivalkodna is azzal: úgy tagja a szervezetnek, hogy valójában az orosz célokkal szolidáris.
És akkor ott van még az a minapi bejelentés is – szigorúan Trump látogatása elé időzítve –, hogy 2019-ig megépül az úgynevezett Török Áramlat, amelyen orosz gáz érkezik majd dél-keletről a kontinensre, elsősorban Szerbiába és Magyarországra, azaz az orosz balkáni érdekszférára fókuszálva. A bejelentés időzítése már csak azért is szerencsétlen, hisz tudvalevő volt: a trumpi látogatás egyik fő ígérete lesz, hogy amerikai cseppfolyós gázszállításokkal (LNG) kiváltható leegyen az orosz import, és így csökkenthető a politikai függés is. Ezt – Orbánt leszámítva – gyakorlatilag mindenki üdvözölte. Más kérdés, hogy a Török Áramlatból épp úgy semmi sem lesz, mint a Déli, Kék stb. fantázianevű áramlatokból. Elvileg – hangsúlyozom: elvileg – a török határig még megépülhet a mű, de hogy milyen pénzből építik majd meg számos etnikailag vetélkedő balkáni területen Magyarországig, arról még senki sem beszélt. A pénzen túl a projekt az ésszerűséget is nélkülözi.
Minthogy Budapest és Washington viszonya soha nem volt ennyire visszás – sőt, magyar részről ennyire ellenséges – a hidegháború vége óta, Orbán a szituációból alighanem levonja a rá oly jellemző sommás következtetéseket, s tovább ront a helyzeten – mindannyiunk helyzetén. Ez már kétfrontos küzdelmet jelent, egyik oldalon Európával, a másikon Washingtonnal. Az ilyesmire szokás azt mondani, hogy megnyerhetetlen, sőt végzetes.
