Páriák – egymás közt
„Bármilyen ellentmondásos is Netanjahu budapesti útja, bár befelé tompíthatja a szélsőjobb irányába hallatott orbáni szirénhangokat, kifelé azonban a magyar miniszterelnök épp Netanjahuval igazolhatja, hogy az ő politikája nem antiszemita, s kikérheti magának azokat a vádakat, melyekben ellenfelei fasisztának nevezik őt.”
Az elmúlt napokban több fontos nemzetközi találkozót is lebonyolított a magyar miniszterelnök, s egy ezekhez hasonlóan figyelemreméltó találkozó várható még július közepén és augusztusban is. Az elszigetelt magyar vezetés számára mindenképpen kitüntetett pillanatok ezek, s már csak ezért is magyarázatra szorulnak.
Orbán Viktor ugyanis szinte sehol sem számít szívesen látott vendégnek. Ha külföldre utazik, az ilyesmi többnyire uniós csúcstalálkozók keretében zajlik, s elég pár pillantást vetnünk az ott készült felvételekre, hogy lássuk, Orbán mennyire elszigetelt, akivel vagy szóba sem állnak, vagy épp szemrehányásokat kell végighallgatnia antiszolidáris Európa-politikája vagy a magyar belpolitikai állapotok miatt.
A jelzett találkozók sorát egy ankarai út nyitotta meg, mely bizonyos értelemben afféle diadalmenetnek számított, ám nem mellőzött parodisztikus elemeket sem. Recep Tayyip Erdoğan török elnök Orbán személyében egy olyan európai politikust látott vendégül, akit legalább annyi kétely, megvetés és bizalmatlanság övez, mint saját magát. Erdoğan sem szívesen látott vendég a demokratikus világban, s bár közel nyolcvanmilliós országának komoly súlya van – különös tekintettel a menekültek okozta kontinentális válságra –, igyekeznek hátat fordítani neki, potenciális bajkeveréseit pedig azzal próbálják megfékezni – mint legutóbb Németországban és korábban Hollandiában –, hogy korlátozzák nyilvános szerepléseit.
Erdoğan elszigeteltsége egyenes következménye az általa meghirdetett bel- és külpolitikának. A belpolitikában feladott egy közel százéves török európai trendet, s olyan intézményes iszlamizációt hajtott végre, mely az 1923-ban elindult, s nem csekély áldozatok árán azóta szekuláris úton tartott török fejlődéssel fordul szembe. Az e politikában megmutatkozó kockázatok már ma jól láthatók, hisz a gazdasági fejlődés látványosan hanyatlik, s a tavaly végrehajtott önpuccs után befolyásától megfosztott, intézményesen megalázott hadsereg, ellenzék és civil világ is egy végletesen megosztott társadalom képét mutatja.
Külpolitikailag még nagyobbak Törökország problémái. Bár az elnök meghirdetett politikája korábban egy határai mentén „zéró konfliktusos” kapcsolatrendszert ígért, országa mára elveszítette összes barátját, s arra kényszerült, hogy évszázados esküdt ellenségeivel szövetségben próbálja megfékezni a gyarapodó konfliktusokat. Ha lehet, Erdoğan politikai működését a Közel-Keleten több gyanakvás és ellenséges érzelem övezi, mint Európában.
A múlt hét végén Abdel-Fattah el-Sziszi tábornok, egyiptomi elnök volt Budapest vendége, aki nem mellesleg a török elnök esküdt ellensége. Míg Erdoğan igyekszik a közel-keleti szélsőségesek által teremtett zavarosban halászgatni, addig el-Sziszi vaskézzel tartja féken a Muszlim Testvériség egyiptomi milliós táborát. Míg Erdoğan szép lassan átcsúszik az Irán – Törökország egyik történelmi ellenlábasa – által formált, Egyiptommal és Szaúd-Arábiával szembeni szövetségbe, addig el-Sziszi következetesen visz tovább egy Nyugat-orientált és a szekularitást szem előtt tartó politikát.
Bár az „arab tavasz” jelentette válságos, s inkább a szélsőségeseket helyzetbe hozó korszak lezárulta után az egyiptomi elnök – legalább a felszínen – konszolidálni tudta országa helyzetét, az ezres nagyságrendű, a szélsőséges elemekre kimondott halálos – igaz, végre nem hajtott – ítéletek a tábornokot sem tették elfogadott politikussá a világban. Igaz, mind Barack Obama, mind pedig Donald Trump megértően igazolta vissza a kényszerű egyiptomi kormányzati intézkedéseket, szimpátiát érthetően nem mutathattak eközben, de azért az ország eddig maradéktalanul megkapta azt a gazdasági és katonai segítséget, ami a politikai-katonai elitet átsegítette a periodikus válságokon.
Igaz, el-Sziszi budapesti útjára sokkal több érthető indokot lehet találni, mint Orbán ankarai vizitjével kapcsolatban, elvégre a látogatás nem egyedül Orbánnak szólt, hanem a V4-eknek, minthogy a csoport elnöki szerepét jelenleg épp Magyarország tölti be. Ez akkor is fontos körülmény, ha a V4-konstrukció épp történetének legmélyebb válságán megy keresztül – nem mellesleg a magyar és lengyel kormány politikája miatt –, az őszi német választások után Csehország és Szlovákia akár ki is hátrálhat belőle végérvényesen. Ennek ellenére, ha az egyiptomi elnök nyitni próbál a megújuló Európa felé, azt okkal kezdeményezheti egy olyan regionális tömbön keresztül, melynek politikai súlya ma már vitatható, de intézményes struktúrája még lehet hatékony.
Július 17-én érkezik Budapestre Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök; az utat jó egy éve készíti elő a magyar diplomácia. Az izraeli politikus is sokat bírált populista belpolitikát folytat, s a magyar miniszterelnökhöz hasonló reményeket fűzött Trump elnökségéhez, bár kevésbé oly illúziókra alapozva, mint Orbán.
Mindazonáltal van e látogatásnak némi pikantériája, nem csak az elszabadult magyar kormányzati antiszemita politikai dömping miatt, de különösen a zsidó állammal szembeni erők megszállott támogatójánál, Erdoğannal tett minapi magyar miniszterelnöki vizit okán is. Ám tény, Netanjahunak alighanem ma nagyobb szüksége van e találkozóra, mint Orbánnak. Számára Budapest az egyik utolsó hely, ahol még úgy tárgyalhat az Európai Unió egyik tagállamával, hogy ne kelljen feltétlenül szemrehányásokra is válaszolnia. Ezt látszik alátámasztani az a szervilis gyorsaság, mellyel a jeruzsálemi vezetés napirendre tért Orbán Horthyval kapcsolatos bókjai felett. Ráadásul a magyar politikus számára az időzítés sem egészen szerencsés, hisz a politikai antiszemitizmus a Fidesznél még messze nem érte el a zenitjét, s abban az antiszemita közegben, melynek szimpátiájáért Orbán ma oly elszántan küzd, az izraeli miniszterelnök budapesti jelenléte később ronthatja e politika hatékonyságát. Ugyanakkor Netanjahu számára is tartogathat még kellemetlen pillanatokat később az, ami e téren a kampány finisében, a Fidesz részéről el fog hangzani.
Most, hogy Ankarából, Kairóból és Jeruzsálemből nézve röviden áttekinthettük e találkozások és tárgyalások okait, érdemes megvizsgálni mindezeket budapesti szempontból is:
Jól látható, hogy Orbán a nemzetközi politika szélsőségesen ellentétes oldalain álló politikusokkal ül asztalhoz kevesebb, mint egy hónap leforgása alatt. Ennek egyik magyarázata annak a mozgástérnek a beszűkülése, amiben Orbán nemzetközileg még megnyilvánulhat. Nem véletlen, három tárgyalópartnere maga is épp oly elszigetelt, mint a magyar miniszterelnök.
Orbán mozgástere belpolitikailag is egyre szűkül: a Jobbikról leváló szélsőségesek kegyeiért kénytelen gyakorlatilag bármit megtenni. A 2012-ben elfogadott, s Orbánnak annyi politikai hasznot hajtó új választójogi törvény ma a Fidesz számára is egyre nagyobb kihívás, hiszen mind erőteljesebben tapasztalható a Fidesszel szembeni elutasítottság növekedése. Így Orbán okkal számíthat rá, hogy bármi megtörténhet, akár az is, ami 2002-ben.
Ha pedig mindezzel józanul számol, lehetőségként nem zárhatja ki azt sem, ami 2012-ben Putyin hatalmát az utolsó pillanatban megmentette: a választás elcsalását. Ez ugyan még inkább elszigeteli majd Európában, de azok a politikusok, akiket az elmúlt napokban fogadott, s akivel július közepén találkozni fog – ráadásul úgy tudni, a nyár folyamán még az orosz elnök is ide látogat – egészen biztosan szolidárisak maradnak vele, még egy elcsalt választás után is.
És szolidárisak maradnak vele akkor is, ha az őszi német választások után valóban beindul annak az Európának a projektje, melyet Emmanuel Macron és Angela Merkel együtt vizionál, s melyben nincs helye olyan politikusnak, mint Orbán, s nincs helye olyan politikának, mint amilyet a Fidesz-KDNP követ.
Mind Erdoğan, mind pedig el-Sziszi személye kulcstényező az Európára zúduló menekültkérdés megoldásának ügyében. Törökországban ötmillió menekült él táborokban, Egyiptomban megközelíti a hárommilliót a szubszaharai és líbiai menekültek száma. Legtöbbjük csak arra vár, hogy Európa felé vehesse az irányt. Jól ismert Orbán „sajátos” politikai megközelítése a „migrációs válságot” illetően, a két térségbeli politikussal való találkozóval a magyar miniszterelnök súlyt remél adni saját politikai elképzeléseinek.
És bármilyen ellentmondásos is Netanjahu budapesti útja, bár befelé tompíthatja a szélsőjobb irányába hallatott orbáni szirénhangokat, kifelé azonban a magyar miniszterelnök épp Netanjahuval igazolhatja, hogy az ő politikája nem antiszemita, s kikérheti magának azokat a vádakat, melyekben ellenfelei fasisztának nevezik őt.
Mindazonáltal megállapítható, a sok tekintetben kaotikus orbáni viselkedésnek a nemzetközi térben megvan a maga nyomon követhető dinamikája. Ez nem egyedi; korábban számos autoriter politikus – különösen a rendszerváltást megelőző egynémely kelet-európai vezető – hasonlóan próbált saját utat találni és kikövezni rendszere számára. Így aztán várható vagy egy iráni látogatás vagy valamely ottani politikus itteni feltűnése. És az sem lenne meglepő, ha Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki elnök ellátogatna Budapestre.
Fotó: El-Szisz egyiptomi elnök a V4 miniszterelnökei körében, Budapesten.
