Utolsó menet
„Megindult a nagy uniós geopolitikai átrendeződés, melynek látványos üzenete: az a politika, mellyel Orbán és Kaczyński kísérletezett, nem folytatható az »újsebességű« Európában. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy az új trendek senkit sem fognak az »út szélén hagyni«, már csak azért sem, mert az gazdasági és politikai bizonytalanságok forrása lehet a kontinensen. »A sors vezeti azokat, akik követik, vonszolja azokat, akik ellenállnak.« Orbán következő hónapjait jó lesz mindennek fényében szemlélni.”
Sokan sokszor leírták már, hogy milyen ellentétes dinamikával feszül egymásnak a 2016-os, illetve a 2017-es év geopolitikai – és bizonyos értelemben kulturálisan is értelmezhető politikai – trendje. Az azonban egészen újszerű felismerés lehet számunkra, hogy bár az irányok teljesen ellentétesek, kibontakozásuk íve mégis nagyon megegyező.
2016 a brexit és Trump éve volt, mindkettő megteremtette a maga helyét a politika világába, megelőlegezve egyfajta szövetségesi hálót. Orbán elsőként ismert önmagára Donald Trump politikai világában, s európai részről egyedüliként bejelentette csatlakozását ahhoz az illiberális és populista internacionáléhoz, melyet az újraálmodott amerikai-magyar kapcsolatok köré vizionált. A brexittel kapcsolatban kifejezte sajnálkozását, hogy egy olyan állam távozik az unióból, mely hallani sem akart az unió elmélyítéséről s egy Európai Egyesült Államokról, viszont nagyon szerette volna saját – részben nemzetállami – önállóságát megőrizni. Igaz, a brexit-párti britek és Orbán világa csak az unióellenességben reflektált egymásra, minden másban különbözött, de kétség kívül a magyar miniszterelnök még akkor is igyekezett felmutatni a közös érdekeket, miután nyilvánvalóvá vált, hogy szemben a távozó britekkel maga maradni akar az unióban.
A helyzet másokat is adaptálódásra biztatott, de Kelet-Európa többi államának politikai elitje ugyan kezdett berendezkedni a Trump által felkínált új helyzetbe, de végső soron óvatos és bizonyos fokig megosztott maradt. A legjellemzőbb a román reagálás, mely történelmi győzelemként élte meg, hogy leelőzhette Orbán Viktort a Trumphoz történő dörgölőzésben, de taktikusan csak a közös amerikai-román érdekek hangsúlyozására szorítkozott, s egy pillanatig sem éltette az új amerikai elnök illiberális szándékait. Tette ezt annak dacára, hogy Romániában sem ritka az olyan vezető, akit bátran nevezhetnénk Orbán Viktor jellembeli és politikai ikertestvérének. Ilyen az országot megosztó volt államelnök, Traian Bǎsescu, és nem kevésbé ezt a megosztottságot most betetőző, az országot egyéni ambícióinak megvalósításában tönkretenni kész Liviu Dragnea – korrupcióval és hatalommal való visszaéléssel megvádolt, sőt ez utóbbi vádban bűnösnek talált és elítélt – szociáldemokrata pártelnök.
Ekként érkeztünk el 2017-hez, melynek első hónapjai a teljes kijózanodást hozták, s a szembefordulást a brexittel és Trumppal. Eközben Orbán és Trump viszonya rekord sebességgel megromlott. A jobboldali American Enterprise Institute elemzésének címe mindent elárul: „A konzervatívok már nem tekinthetik szövetségesüknek Orbán Viktort”. A cikk leszögezi: a magyar kormány ravasz játékot űz. Nyersen és rámenősen kifelé a felelős és a demokratikus értékekhez ragaszkodó kormány képét mutatja, amely ugyanakkor számos más jobboldali erőhöz hasonlóan ellenzi a multikulturalizmust és a migrációt. Orbán Viktor hatalom konszolidálására és az ellenfelek elhallgattatására irányuló hazai politikájában azonban semmi sincs, ami akár csak távolról is emlékeztetne a konzervatív, demokratikus magatartásra – állapítja meg a republikánusokhoz közelálló intézet anyaga.
Nem véletlen, hogy eközben a román államfő, Klaus Johannis Washington ünnepelt vendége volt, Trump pedig a következő két hétben Európába jön, de még véletlenül sem látogatja meg a magyar miniszterelnököt.
A brit-magyar kapcsolatok sem mondhatóak túl jónak, nem utolsósorban épp azért, mert a múlt hetekben tartott angliai parlamenti választásokon az Orbánban szövetséges remélő tory vezetés csúfos vereséget szenvedett.
Viszont Emmanuel Macron megválasztása francia elnökké, illetve a mögötte álló, újalapítású párt, az En Marche! nagymérvű győzelme a parlamenti választásokon volt az a két esemény, mely a 2016-os trendek gyors halálát úgy tették végérvényessé, hogy egyben diszkreditálásukról is gondoskodtak.
A június nem szólt másról, mint Európa alkalmazkodásáról ezekhez a tényekhez. A pozsonyi GLOBSEC nevű biztonságpolitikai rendezvényen már kirajzolódott, hogy Szlovákia és Csehország nem akar osztozni sem azokban a bírálatokban, sem pedig abban a harcban, mely a következő hónapokban Orbán Viktorra és a magyar kormányra vár. És ezen az sem változtat, hogy adott kérdésekben – például a „szociális unióéban” – alkalmi közeledés tapasztalható a többi V4-es vezető és Orbán álláspontja között, ám aligha lehetnek kétségeink, hogy a nap végén a cseh és szlovák álláspont közelebb fog kerülni Macron uniós szociális elképzeléseihez, mint Orbán gazdasági nacionalizmusához, mely hallani sem akar olyan szociálpolitikáról, melyet az unió határoz meg. A lépések egyértelműen jelzik, a csehek és szlovákok süllyedő hajónak érzik a V4-et, s igyekeznek megszabadulni azon partnereiktől – Lengyelországtól és Magyarországtól –, melyek a süllyedésért egyértelműen felelősek.
A július 23-i brüsszeli csúcs pedig alkalmat adott Klaus Johannis román elnöknek, hogy meghívja a francia elnököt Bukarestbe, aki a meghívást azonnal el is fogadta.
Megindult tehát a nagy uniós geopolitikai átrendeződés, melynek látványos üzenete: az a politika, mellyel Orbán és Jarosław Kaczyński kísérletezett, nem folytatható az „újsebességű” Európában. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy az új trendek senkit sem fognak az „út szélén hagyni”, már csak azért sem, mert az gazdasági és politikai bizonytalanság forrása lehet a kontinensen. Ducunt volentem fata, nolentem trahunt. – A sors vezeti azokat, akik követik, vonszolja azokat, akik ellenállnak.
Orbán következő hónapjait jó lesz mindennek fényében szemlélni.
