Misszióink pávatánca
„Minthogy Trump stratégiai elképzeléseiből kikerült Európa biztonságának támogatása egy esetleges orosz agresszióval szemben, így nem az amerikai, hanem az európai érdekekhez kell igazítani minden magyar katonai missziós szerepvállalást. Különösen, ha azok továbbra is csak az Orbán-kormány belpolitikai céljainak rendelődnek alá.”
Időnként újra és újra a parlament elé kerülnek olyan fideszes javaslatok, hogy Magyarország újítsa meg vagy egészítse ki felajánlását az Irakban az ISIS ellen harcoló nemzetközi erők katonai erőfeszítéseit illetően. Érdekes módon mindig olyankor kerül az ilyesmi szóba, amikor kritika éri az Orbán-kormányt a NATO-val szembeni mulasztásai miatt, vagy amikor olyan kétséges belpolitikai lépéseket tervez a Fidesz, melyek bírálatot válthatnak ki mind Washingtonban, mind pedig Brüsszelben.
A taktika tulajdonképpen eddig mindig bevált. Főként Eleni Tsakopoulos Koulanakis volt nagykövet memoárja igazolja, hogy a missziókban való részvételért Washington gyakorlatilag tétlenül nézte a demokratikus államrend magyarországi megsemmisülését. És akkor még az Egyesült Államok első emberét nem Trumpnak, hanem Barack Obamának hívták.
Bár a magyar demokratikus ellenzék pártjai általában eltérően viszonyultak a korábbi afganisztáni szerepvállaláshoz, majd a 2015 áprilisában, az iraki nemzetközi misszióhoz való csatlakozást eldöntő parlamenti határozathoz, egyet azonban biztosan tudtak: kétségeik dacára számos indok hozható fel a támogató álláspont mellett még akkor is, ha eleve sejteni lehetett – Orbán Viktor részéről az egész – nem több mint annak a bizonyos pávatáncnak a része.
Most ismét a parlament asztalán fekszik egy határozat-tervezet, mely az iraki misszióban való magyar részvétel kibővítését szeretné elérni. Borítékolni lehet, hogy amerikai részről üdvözlik majd a lépést, még akkor is, ha részükről most el sem hangzott efféle kérelem.
Ám a nemzetközi helyzet alapvetően megváltozott. Donald Trump amerikai elnök, a múlt heti NATO csúcson egyértelművé tette: átértékeli országa szövetségesi részvételét a szervezetben, s bár a napokban végre kiejtette száján az alapokmány 5. cikkelyének érvényben maradását – vagyis, ha egy NATO-tagországot támadás éri, akkor azt valamennyi társország maga elleni támadásnak tekinti –, ezt tanácsos olyan taktikai trükkét kezelni, miként Orbán szokásos pávatáncait. Nem véletlen, Angela Merkel és Jean-Claude Juncker egybehangzó nyilatkozata arról, hogy: „Európának magának kell gondoskodnia saját védelméről”.
Bár Trump és Orbán politikai céljai számos pontos fedik egymást, ismeretes, viszonyuk nem alakult úgy, ahogy azt a magyar miniszterelnök korábban remélte. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy az európai struktúrák – benne a NATO – gyöngítése továbbra is kölcsönös szenvedélyük maradt, minként az a furcsa viszony is, mely az oroszokhoz fűzi őket, s aminek igazi természetét, mélységét és veszélyeit majdani vizsgálatoknak kell tisztázniuk. Az Egyesült Államokban az efféle vizsgálatok már megindultak.
Európa persze – és főként a németek – továbbra is elkötelezettek lesznek az ISIS leküzdésében, a szír válság felszámolásában s az iraki helyzet normalizálásában, de tény: ezt elsősorban saját erőkre támaszkodva kell és lehet majd levezényelni.
Mindebből logikusan következik két stratégiai szempont, melyeket a magyar demokratikus pártok aligha kérdőjelezhetnek meg:
Az egyik, hogy támogatniuk kell az európai haderő felállítását, s az e haderőre támaszkodó európai közel-keleti szerepvállalás minőségi átalakítását.
A másik: minthogy az amerikai elnök stratégiai elképzeléseiből láthatóan kikerült Európa biztonságának támogatása egy esetleges orosz agresszióval szemben, így nem az amerikai, hanem az európai érdekekhez kell igazítani minden magyar katonai missziós szerepvállalást. Különösen, ha azok továbbra is csak az Orbán-kormány belpolitikai céljainak rendelődnek alá.
Következésképp, indokolt e pártok részéről a Fidesz által benyújtott mostani parlamenti határozat elutasítása.
