Egy csodálatos barátság vége
„Amikor Orbán Viktor egy éve úgy érezte, eljött az ideje Trump mellett állást foglalni az elnökválasztási kampányban, akkor már ő maga is ismerhette a republikánus elnökjelölt meghirdetett programját. E programban pedig jó előre bejelentette szándékát: országát amint lehet, kilépteti a párizsi klímamegállapodásból.”
Tizenegy izgalmas hónap telt el azóta, hogy Orbán Viktor az erdélyi Tusnádfürdőn először fogalmazta meg elismerését az elnökségért akkor épp elszántan kampányoló Donald Trump meghirdetett céljait illetően, s tette nyilvánvalóvá: a maga részéről jobb szeretné Trumpot a Fehér Házban látni, mint Hillary Clintont. Az ominózus mondat ekként hangzott:
„Én nem vagyok Donald Trumpnak a kampányembere, sose gondoltam volna, hogy fölmerül majd a fejemben az a gondolat, hogy a kinyílt lehetőségek közül mégiscsak ő volna a jobb Európa és Magyarország számára.”
Igen fontos megállapítás ez, különösen annak fényében, hogy mit művelt az amerikai elnök a NATO-val, illetve a párizsi klímamegállapodás felrúgásával az elmúlt napokban.
Mára a magyar miniszterelnök véleménye is alaposan megváltozott. Míg a demokratikus világ először gúnyosan, majd nagyon kritikusan, sőt aggódva szemlélte Orbán mind leplezetlenebb dörgölődését az új amerikai elnökhöz, most tanácstalansággal szemléli, hogy a magyar miniszterelnök határozott hangon utasítja el Trump környezetvédelemmel kapcsolatos elképzeléseit, különösen azon döntését, hogy az Egyesült Államok kilép a nemzetközi klímaegyezményből.
Ami azt illeti, akár megkönnyebbüléssel is vehetnénk tudomásul, hogy Orbán ez egyszer végre valamiben a sokunk által helyesnek vélt, felelős álláspont mellett teszi le a garast. Sőt arról sem illene megfeledkezni, hogy – persze mindettől nem függetlenül – a magát környezetvédelmi ügyekre átpozicionáló Áder János is hallatott némi bírálatot.
Csakhogy az eseményeknek van egy egészen más olvasata, ha azokat az elmúlt hónapok fejleményeinek tükrében nézzük. Ugyanis akkor, amikor Orbán Viktor idestova egy éve úgy érezte, hogy eljött az ideje színt vallani, azaz Trump mellett állást foglalni az elnökválasztási kampányban, akkor már bárki ismerhette a republikánus elnökjelölt meghirdetett programját. E programban pedig jó előre bejelentette szándékát: országát amint lehet, kilépteti a párizsi klímamegállapodásból. A Trumppal szembeni, a demokratikus világban egyre erősödő antipátiának ez volt az egyik legfontosabb és talán legmeggyőzőbb érve.
Ugyanis a jövendő elnök elsőként nem azzal állt elő, hogy az Egyesült Államokra nézve „túl igazságtalan” a megkötött egyezmény, hogy Washington túl sokat fizet, míg azok az államok, melyek a szennyező anyagok kibocsátásában élen járnak – Kína, India, Oroszország – gyakorlatilag csak imitálják a technológiai átállást, minthogy az túl sokba kerülne nekik. Ezek az érvek akkor nem, csak sokkal később hangzottak el. Amikor Trump meghirdette kampánytémáit és eljövendő programját, akkor még olyan szlogenekkel állt az amerikai választók elő, hogy szerinte a globális felmelegedés liberális blabla, a párizsi megállapodást pedig már azért sem tudja elfogadni, mert azt az általa olyannyira gyűlölt Barack Obama „erőltette rá” Amerikára.
Amikor Trump ezekkel az érvekkel előállt a kampányban, Orbán Viktornak még semmi baja nem volt az elnökjelölt elképzeléseivel, a környezetvédelmet érintő politikai érveivel.
Mire fel akkor ez a mai határozott kritikai hang, elhatárolódás, felháborodás, ha Trump ma sem mond mást, mint egy évvel ezelőtt? Hisz nem változott semmi.
Azaz, valami mégis… Persze aligha arról van szó, hogy Orbán végre ráébredt, milyen mértékben vállalhatatlan Donald Trump személye, milyen kockázatos, sőt nevetséges az ő oldalán mutatkozni, hanem hogy – minden törleszkedés dacára – épp ő maga lett vállalhatatlan Trump számára. Mindennek intő jelei ugyan nem újkeletűek, de úgy tűnik, a magyar miniszterelnök elég hosszú időn át nem volt hajlandó figyelni rájuk, hinni nekik. Most, brüsszeli találkozásukkor a nyilvánvaló lekezelés, Klaus Johannis román elnök meghívása a Fehér Házba – amiben Orbán már nem reménykedhet –, a CEU elüldözésének kudarca és sorolhatnánk hosszan, végre meggyőzték. Örülni persze ennek sem lehet, hisz nem az ország és Európa érdeke vagy épp környezetünk megóvásának szándéka volt a végső szempont, csak az érvényesülés jól ismert orbáni vágya és a kudarc soha be nem ismerése.
