Titkok az ablakban
„Az orosz stratégiákban csak a Moszkvával szemben összezáró Nyugat szerepel mérvadó súllyal, a Le Penhez, Strachehoz, Zemanhoz, Orbánhoz hasonló alkalmi potyautasok csak a taktika részei. Ennek megfelelően bánnak is velük.”
Vlagyimir Putyin és Emmanuel Macron Versailles-i találkozója nagyrészt protokollárisra sikeredett; egyébként semmilyen jel nem mutatott arra, hogy francia részről ennél többre törekedtek volna. Az esemény elsősorban az oroszoknak volt fontos. Részint – a történelmi perspektívát felhasználva – igyekeztek magukat szimbolikusan visszahelyezni az európai térképre – az esemény apropója Nagy Péter cár 300 évvel korábban lezajlott, geopolitikai jelentőségű Versailles-i látogatása XV. Lajos francia királynál. Másrészt kitörni abból az elszigeteltségből, melybe személy szerint Putyin manőverezte saját magát az ukrajnai beavatkozással és a Krím annektálásával.
Ám egyik célt sem sikerült maradéktalanul elérni – köszönhetően annak, hogy a franciáknak nem az állt az érdekükben, hogy Putyint és a francia-orosz tengelyt ünnepeljék. Épp ellenkezőleg.
Volt azonban a találkozónak, pontosabban az azt követő sajtótájékoztatónak egy igen figyelemreméltó eleme. Az, ahogyan Putyin Marine le Penről – Macron, Európa és a demokrácia nagy ellenfeléről – beszélt; ebben némi távolságtartás volt felfedezhető. Ez árnyalja azt a Putyin-Le Pen viszonyt, melynek természetét a világ eleddig csak igen nagyvonalakban volt képes megítélni, annak ellenére, hogy az orosz kormány és a francia szélsőjobb kapcsolatáról egy ideje igen sokat tudunk.
Maga Marine le Pen ötször járt Moszkvában, először nem sokkal azt követően, hogy 2011 januárjában apjától átvette a Front National vezetését. Ezt egy 10 napos körút követte 2013-ban, melynek során ellátogatott az akkor még Ukrajna részének számító Krímbe is. Újabb látogatások következtek 2014-ben és 2015-ben, s végül, egy hónappal az idei francia elnökválasztás előtt Le Pen ismét Moszkvában volt, ahol Putyin a Kremlben tárgyalt vele. Akár egy államfővel…
Ma már arról is tudni lehet, hogy tárgyalásaik legfőbb témája az ideológiai azonosság volt és annak szilárd alapja: a pénz. A tranzakciókat természetesen nem közvetlenül az orosz elnök intézte, hanem a nyugati orosz befolyást elmélyítő kijáró emberei: az Egységes Oroszország kormánypárt szenátora, Alekszander Babakov, valamint az európai neonácik egyik – ha nem legnagyobb – orosz pénzforrása, egy Konsztantyin Malofejev nevű oligarcha. Minden látogatás után jelentős, több millió eurós összegek áramlottak Moszkvából a Front National titkos kasszáiba, hol az Első Cseh-Orosz Bank, hol a szintén orosz hátterű Sztratyegyija Bank közvetítésével. A tranzakciók a nyilvánosság számára ma már nehezen nyomon követhetőek, minthogy az Első Cseh-Orosz Banktól 2016 júliusában megvonták a működési engedélyt, vezetőit kisvártatva le is tartóztatták, míg a Sztratyegyija egy hónappal később jutott hasonló sorsra.
Putyinnak ma azzal kell szembesülnie, hogy európai és amerikai projektjei sorra megbuknak. Donald Trump hatalomra kerülésével, s azt megelőzően a Brexittel, még nagyon optimistán tekinthetett a jövőbe. Aztán a helyzet gyorsan megváltozott. Egyik közeli munkatársa, Konsztantyin Koszacsov, az orosz Föderáció Tanácsa – vagyis a szenátus – Külügyi Bizottságának vezetője így siránkozott nemrég az Echo Miszkvi-ban: „A Trump körüli falak egyre sokasodnak. Pedig olyan jól indult minden. Milyen kár!” – Hát ő csak tudja.
Mint ahogy ma már Putyin is kezdi felmérni mindennek a kockázatait. Ezt látszik igazolni a Macronnal tartott közös sajtóértekezlete, amelyen – szinte védekezve – azt igyekezett sugallni: lehetnek az embernek alkalmik szövetségesei, mint például a Front National, de őt magát azért már ne tévesszék már össze Marin le Pennel vagy a hozzá hasonlókkal.
Hogy Putyin szövetségesi hűségének megvannak a határai, mi sem bizonyítja jobban, mint az a dosszié, ami Moszkvából került elő Trump korábbi oroszországi üzleteiről és üzletfeleiről – közvetlenül azt követően, hogy azok a bizonyos „falak” az új amerikai elnök körül elkezdtek sokasodni. Az elmúlt napok híre, hogy Trump legfontosabbik külpolitikai tanácsadója, nem mellesleg veje, Jared Kushner, múlt decemberben arra kérte volna Szergej Kiszljak washingtoni orosz nagykövetet, hogy állítsanak fel egy titkos orosz kommunikációs csatornát, melyen az elnök – az FBI-t és a CIA-t megkerülve – közvetlenül Putyinnal tudna megosztani bizonyos információkat. Erre is orosz forrásokból derült fény.
Marine le Pen és a Front National moszkvai finanszírozását sem a francia adóhatóságok derítették fel, azok részletei orosz értesülés alapján kerültek a nemzetközi sajtóhoz.
De, hogy ne menjünk túl messze: továbbra is erősen tartja magát a feltételezés, hogy a Jobbik KGBéláját sem más dobta fel, mint egy, a magyar kormányhoz eljuttatott orosz bizalmas információ azt követően, hogy Putyin Orbánban és a Fideszben alkalmasabb szövetségest kezdet látni, mint Vona Gábor pártjában. Vagyis a jobbikos képviselő feldobása afféle frigyajándék lehetett Putyin részéről…
Az is jól ismert, hogy a Paks II. szerződés szövege épp egy orosz kormányportálon vált a világsajtó közkincsévé pár nappal azt követően, hogy tartalmát a magyar kormány először 30, majd 10 évre titkosította. Hogy Orbánnak első dolga volt a múlt heti NATO-csúcsot követően Putyint felhívni és informálni az ott történtekről, szintúgy orosz hivatalos közlés révén vált ismertté.
Várhatnak ránk még meglepetések, nyílhatnak meg titkos dossziék – csak idő és alkalom kérdése… Már csak azért is, mert az orosz stratégiákban csak a Moszkvával szemben összezáró Nyugat szerepel mérvadó súllyal, a Le Penhez, Orbánhoz, Trumphoz hasonló alkalmi potyautasok csak a taktika részei. Ennek megfelelően bánnak is velük.
