Macron és a harmadik út
„A jobb és baloldali összefogás a politikai centrum védelmében gyakorlatilag ugyanannak a szándéknak az eredménye, ahonnan a francia elnök elindulni próbált, s ahova az európai progresszió – főként a német – eljutni igyekszik.”
Paradox módon Emmanuel Macron elnöki győzelme nem is annyira a szélsőjobbon, mint inkább a baloldal radikálisainak körében verte ki a biztosítékot. Marine Le Pen nagyjából tisztában volt saját korlátaival, s támogatóit már egy ideje arról szerette volna meggyőzni – s ez marad majd célja a következő időszakban is –, hogy neki öt év múlva, vagyis a következő elnökválasztáson jön majd el az ideje. Egyrészt reményei szerint Macron nem tudja majd megvalósítani programját, másrészt az Európai Unió általa vizionált válsága, s nem utolsó sorban a francia társadalomé folytatódni fog, s számára majd ez hozza meg a győzelmet 2022-ben.
A szélsőjobb és a szélsőbal valóságfelfogása e tekintetben tehát nagyjából fedi egymást, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a Nemzeti Front vezetése tisztában van vele, hogy melyek céljai; a radiális baloldal viszont ma is tökéletesen betölti azt a hasznos idióta szerepet, melyet a két világháború között és az ötvenes években az oroszok a francia kommunista értelmiségnek szántak. És ami csak tartalmában különbözik a maitól, ám régi és új következményei messzemenően azonosak: felszámolni az európai egységet és megmenteni a kontinenst két világháborúba kergető nemzetállamokat és a nacionalizmust.
Az új francia elnöknek már a kampányban megfogalmazott elképzelései valójában Tony Blair „harmadik út”-jának megfelelő nagyívű programmá álltak össze. Ez nem megvédeni akarja Franciaországot a globalitástól, hanem annak nyertesévé kívánja tenni. Csakhogy míg a Blair-i próbálkozást alapjaiban rombolta le a George W. Bush közel-keleti beavatkozásaihoz fűződő feltétel nélküli szövetségesi csatlakozás, Macronnak ilyen kockázattal ma nem kell számolnia. Épp ellenkezőleg: Donald Trump elnökségének Washingtonban kirajzolódó teljes kudarca inkább felhajtóerőként hat az ő szempontjából.
A Macron által vizionált harmadik útnak nem csak francia perspektívái tűnnek realisztikusnak, de szemmel láthatóan a német szociáldemokráciát megújító Martin Schulz is valami hasonlóval kezdett bele pártja átalakításába, s az sem véletlen, hogy ezt egy olyan gazdasági-adminisztratív programcsomag alapozta meg, amit a német baloldal fogadtatott el még 2003-ban, s ami megteremtette a második világháború utáni harmadik német gazdasági csoda mai eredményeit. Mind német, mind francia vonatkozásban e próbálkozásoknak legfontosabb alapvetése az afféle hagyományos populista szólamoknak a feladása, mint „fizessenek a gazdagok”.
A francia belpolitikán túl Macron elképzeléseiben Európa, illetve az Európai Unió is új dimenziókat kapott. A kétezres évek legelejétől Párizs befolyása egyre inkább visszaszorult, s leginkább a Berlin-London tengely határozta meg a kontinens politikai realitásait. A Brexit viszont most új lehetőséget kínál a franciák számára, s ha lehet, ez még inkább kiemeli a Le Pen által folytatott politika abszurditását. Ha az egykori gloire-t Párizs szeretné újra megtapasztalni, akkor erre csak az unióba történő még intenzívebb integrálódás, és a németek vagy a skandináv országok gazdasági ütemképességének utolérése az egyedüli út, nem pedig a be- és elzárkózás, amit Le Pen ajánl honfitársainak.
Európa számára is fontos ez, nem csak az óriási francia piac és innovatív erő miatt, hanem azért is, mert Nagy Britannia távoztával Franciaország az egyetlen olyan uniós tagállam, mely rendelkezik atomütőerővel. Ennek természetesen megvannak a biztonsági vonatkozásai is, de ezek nem elsődlegesek, hisz Európa biztonságát mindenekelőtt a NATO garantálja, melyben továbbra is kulcsszerepet tölt be az Egyesült Államok és Nagy Britannia, mint atomarzenállal rendelkező államok. A franciák megkerülhetetlensége és fontos szerepe mindenekelőtt technológiai: olyan kutatások, amelyeknek a biztonságinál tágabb vonzata nem képezheti vita tárgyát.
A francia és a német tengely megújításának megelőlegezett ereje abban van, hogy bár más-más irányból indítottak – Macron a politika, míg a német szociáldemokraták a gazdaság felől –, ám ugyanabba az irányba hatnak. Az nyilvánvaló, hogy Macron makroökonómiai elképzelései sohasem fogalmazódtak volna meg a már említett 2003-as német – jobb és baloldalon messze túlmutató – Agenda 2010 tanulságai nélkül, ugyanakkor az is kirajzolódni látszik, hogy mindez fordítva is igaz: a francia elnök politikai innovációja már most lökést adott a még inkább középre tartó német baloldal liberális elkötelezettségének. Ez sokkal fontosabb hír egy olyan korszakban, amikor a baloldali mozgalmak egy ideje képtelenek a megújulásra, s vagy önfeledten masíroznak az ön- és közveszélyes szélsőségek felé (Syriza, Die Linke), vagy épp önmaguk paródiáját valósítják meg (brit Labour). A mostani francia-német kibontakozás sokkal fontosabb egy eljövendő Európai Egyesült Államok létrejötte szempontjából, mint tűnt az, amikor először kellett számolnunk Emmanuel Macron megválasztásával. Különösen egy olyan nemzetközi helyzetben, amikor a Donald Trump elmozdításának kérdése permanens napi aktualitás, s – nem függetlenül ettől – az összezárás Putyin Oroszországával szemben elkerülhetetlen evidenciának számít.
Ami a Kelet-Európához való viszonyulást illeti, e téren is jócskán túljutottunk azon, hogy egy új trend körvonalazódásáról beszéljünk: Macron politikai eltökéltsége Orbánnal szemben egyértelműen kifejeződött rövid, de annál erőteljesebb elnöki kampánya alatt; a német szociáldemokraták pedig hajlanak arra, hogy az egyként korrupt és populista román baloldalt hasonlóképp ítéljék meg és el, mint Orbán Viktor Nemzeti Együttműködési Rendszerét. Hogy jobb és baloldal konszenzusa az európai alapértékek és az oroszokkal szembeni közös fellépés tekintetében épp előttünk kap értelmet és formálódik közös politikai programmá, az már kész ténynek számít az előzmények tükrében.
Macron programjának nagy próbája az Európa-projekt majdani sikere lesz, de ennek beigazolódásához nem kell megvárnunk a bizonytalan jövő visszaigazolását; elnökségi ciklusának felénél – vagyis nagyjából a következő Európai-parlamenti választások időszakában, 2019-ben – már látnunk kell a gazdasági megújulás egyértelmű beindulását, miként Gerhard Schröder volt német szociáldemokrata kancellár Agenda 2010-e is ennyi idő múltán hozta meg első eredményeit. A politikai trendváltások viszont szükségképpen sokkal gyorsabban megvalósulhatnak, s e téren az Orbán Viktor és kormányával szembeni közös európai fellépés első sikere már most iránymutatónak számít. Bár ebben Macron feltűnésének csak áttételes és szimbolikus nyomait lelheti fel egyelőre az elemző, de a jobb és baloldali összefogás a politikai centrum védelmében gyakorlatilag ugyanannak a szándéknak az eredménye, ahonnan a francia elnök elindulni próbált, s ahova az európai progresszió – főként a német – eljutni igyekszik.
Emmanuel Macron felemelkedése nem egy új korszak beköszöntének a jele; ez sokkal inkább volt jellemző Tony Blairnek, még ellenzéki vezérként 1998-ban meghirdetett – és Anthony Giddens által ihletett – „harmadik utas” víziójára. Hanem egy új korszak elkerülhetetlenségének a tudomásulvétele. Az azóta eltelt negyedszázadot tévelygésnek nevezni nem lenne nagylelkű gesztus a kortársak – és még inkább az utódok – részéről, de ez semmit nem von le azokból a veszélyekből, melyeket az elvesztegetett idő magában hord. Elég, ha a nagypolitikában Trump és Putyin fellépését említjük, mint a dilettantizmus és az elvetemültség helyi diadalát. Vagy a magyar Orbán Viktor, a lengyel Jarosław Kaczyński, a román Victor Ponta, a cseh Miloš Zeman, a szlovák Robert Fico stb. politikai sikereit, melyeket – ilyen vagy olyan formában – a posztszovjet zárványok: a maffiaállam és az oligarchikus klepto-gazdaság, valamint az Európa ellen működő nemzeti sovinizmus szégyentelen ígéretei kovácsoltak egybe. Hogy a kelet-európai rendszerek a Nyugat pénzén élősködnek, ma már egyre inkább evidencia, megfékezésük és a pénzcsapok elzárása pedig olyan lépés, mellyel a civilizált Európa már nagyon régen adós önmagának.
