Trump után
„Az Egyesült Államok továbbra is az a hely marad, ahol az ideológia csak színezni tudja a valóságot, egyedül a demokrácia működése az, mely hivatott is alakítani azt.”
Az ember nehezen tudja eldönteni, hogy az amerikai elit valóban bosszankodik-e Donald Trump naponta új dimenziókkal bővülő kudarcai láttán, vagy éppenséggel élvezi az izgalmas helyzetet. Mind a két lehetőségre bőségesen akad példa, kérdés csak az, hogy az ország demokratikus intézményrendszerén, gazdaságán és a társadalmi közállapotokon nem ront-e túl sokat a legfőbb politikai tekintély ily mérvű eróziója. Persze igaza lehet azoknak is, akik úgy vélik: ha bekövetkezett az a katasztrófa, hogy egy efféle alakot képes volt rászabadítani a választói ostobaság a Fehér Házra, akkor nem spórolható meg a büntetés sem, melynek tanulságai elejét tudják majd venni, hogy hasonló eset a jövőben bekövetkezzék.
Az, hogy Trump meddig marad meg pozíciójában, az idő múlásával egyre lényegtelenebb kérdésnek tűnik; fontosság szempontjából messze megelőzi, hogy mi lesz azután. Az alkotmányos előírásokból természetesen az következik, hogy Mike Pence alelnök lép majd Trump örökébe, ahogy annak idején Lyndon B. Johnson követte a meggyilkolt John F. Kennedyt, illetve Gerald Ford az impeachment miatt lemondott Richard Nixont. Ugyanakkor felmerül a kérdés:
Az alelnök eddigi szereplése milyen politikát ígér az Államoknak?
Képes lesz-e helyreállítani az elnöki cím tekintélyét s összhangba hoznia a demokratikus intézményi működést a mára kialakult fehérházi ügymenettel?
Mit kezd majd Pence a Trump által el- és megvadított republikánus pártelittel, képes lesz-e, illetve akarja-e a centrum felé mintegy visszatolni az erőegyensúlyt a szélsőjobboldal rovására?
Sokan vannak, akik a Pence által soha nem titkolt, felvállalt konzervativizmust látván rosszabb jövőt jósolnak az Egyesült Államoknak, mint amit Trump alatt meg kellett élniük. Elvégre – érvelnek – Trump olyan, amilyen, de nyilvánvalóan nem hajtja semmilyen ideológia. Ha gyakorta kedvez a republikánusok szélsőségeseinek, az alt-right-nak, azt csak az aktuális korszellem kiszolgálása érdekében teszi, de ezen nem megy túl. Ezzel szemben Pence vallási bigottságot mutat, ideológiai szempontból semlegesnek aligha nevezhető kultúrpolitikát ígér, és amit abortusz-ügyben eddig nyilatkozott, az a puritán Salem szellemét idézi, nem a 21. századot. Ha Pence lesz az elnök – állapítják meg keresetlenül –, akkor egy Orbán-típusú illiberális szélhámos helyébe egy antiliberális Khomeini kerül…
Van egy efféle feltételezésnek némi relevanciája, ám bekövetkeztétől szerintem mégsem kell tartanunk. Pence eddigi működése, politikai tapasztalatai és megnyilatkozásai fényében nem ígér többet, mint amennyit Ronald Reagen (1981-1989) ígért. 1988-ban hosszabb időt töltöttem az Egyesült Államokban; megérkezésemet követően első igen kellemetlen tapasztalatom az volt, hogy nem tudtam mit kezdeni a magánélet és a közélet közötti iszonyatos fáziseltolódással. Míg az előbbiben korlátok nélkül kiteljesedhetett az ezerszínű amerikai életstílus, addig a közéletben szerepet vállaló vagy állást foglaló személyek olyan hangulatban éltek, mint egy ízlésdiktatúrában szokás. Szellemiségükben hozzám közel álló napilapok és folyóiratok tele voltak igazolhatóan jogos panaszokkal, miközben a kultúra és a magánélet virágzott, köszönhetően annak, hogy ahhoz a politikának korábban sem volt sok köze.
Persze láttam, hogy az akkor épp dühöngő AIDS-járvány ellen az amerikai adminisztráció nem tesz semmit, lévén, hogy a fertőzést isten büntetésének fogta fel, de a helyzet egy frissen odakerült kelet-európai számára legalább oly szabadnak tűnt, mint izgalmasan egzotikusnak. Nem látom, hogy Pence elnökké avanzsálása rejtegethetne ennél drámaibb problémákat.
És nyilvánvalóan a jövendő elnök sem hagyhatja figyelmen kívül azokat az intézményi ellensúlyokat, melyekkel Trump ma oly reménytelenül küszködik. Mi több, Pence esetében – legalábbis eddig – nem tapasztaltunk hasonló szándékot, sőt épp az ellenkezőjét mutatta, amikor felszínre került Trump előző nemzetbiztonsági főtanácsadójának, Michel Flynn tábornoknak a botránya, vagy amikor Trump minden ellenvéleményt – Pence-ét is beleértve – mellőzve, hét muszlim állam polgárait próbálta kitiltani Amerikából. Az alelnök minden eddigi megszólalása a NATO szerepét vagy az orosz veszélyt illetően elnökhöz méltó felelősséget tükrözött.
Az Egyesült Államok továbbra is az a hely marad, ahol az ideológia csak színezni tudja a valóságot, vagy árnyékot vethet rá, de egyedül a demokrácia működése az, mely hivatott is alakítani azt.
