Párhuzamos életrajzok: csak a bukás
„Mind az egykori szerb és román, mind a mai magyar rezsim helyesen mérte fel: hatalomkoncentrációja olyan mértéket ért el, ami a hatalom akár ideiglenes elvesztése esetén is a mögöttes politikai struktúra teljes összeomlását idézi elő, s az ahhoz tartozó elit – politikai vagy épp fizikai – megsemmisülését.”
A drámai eseményeknek gyakorta van egy sajátos dinamikája, melyet azok, akik rendelkeznek némi történelmi mélységlátással vagy tapasztalattal, szinte a csontjaikban éreznek. 1989-ben, amikor minden erő egyirányba hatva kifelé sodorta Kelet-Európát az addigi történelmi zsákutcából, egy bizonyos Slobodan Milošević, halált megvető esztelenséggel küldött tankokat az isten háta mögötti koszovói Pristinába, hogy feltartóztassa a történelmet. Amikor május környékén nagy, az ellenőrzéseket elkerülő kitérők után a városba érkeztem, a nyakig felfegyverkezett szerb rendőrök épp úgy gyanús idegent láttak bennem, mint a helyi albánok. Ostobaság lett volna csodálkozni a totális bizalmatlanságon: a Pristinát körülvevő dombokról ágyúcsövek meredtek a városra, lenn a völgyben viszont azok fényképei meredtek az emberre a fák törzsére ragasztva, akiket napokkal, esetleg órákkal korábban öltek meg a Belgrádból ide küldött katonák.
Mindenközben senki sem akadt, aki vette volna a bátorságot, hogy elmondja Miloševićnek: a korszellem megváltozott, ha Pristinába tankokat küldött, akkor rövidesen tankokat kell küldenie Zágrábba, Ljubljanába, Szarajevóba, Szkopjéba, Titogradba (ma Podgorica) s minden olyan helyre, ahol már nagyon elege volt az embereknek mindazokból, akik nem akarták érteni a helyzetet.
Pár hónappal később egy bizonyos Nicolae Ceauşescu küldött tankokat Temesvár, Kolozsvár, Bukarest utcáira, nagyjából hasonló magabiztossággal, mint Milošević. Ám míg ez utóbbi vagdalkozása a történelemmel még évekig tartott s emberéletek tízezreit morzsolta fel, addig Romániában viszonylag gyorsan lezajlottak az események. „Alig” több mint másfélezer ember halt meg az utcákon, közöttük kettő, Ceauşescu és felesége, akiket ugyan nem a rezsim elleni lázadók, hanem saját kiszolgálói állítottak falhoz.
Szerintem nincs indoka annak, hogy a konkrét események között szorosabb párhuzamot vonjunk, de az tény: mindaz, ami ma a magyar kormány politikai játszmái mögötti elgondolásokban meghúzódik, azon kortársakban, akik felnőtt fejjel és tudatosan élték meg a 80-as és 90-es éveket, gyanús hasonlóságokat idéznek meg:
Mind az egykori szerb és román, mind a mai magyar rezsim helyesen mérte fel: hatalomkoncentrációja olyan mértéket ért el, ami a hatalom akár ideiglenes elvesztése esetén is a mögöttes politikai struktúra teljes összeomlását idézi elő, s az ahhoz tartozó elit – politikai vagy épp fizikai – megsemmisülését.
Mindhárom rezsim célja az adott társadalom teljes ellenőrzése volt, még ha azt – különböző mértékben ugyan –, de képtelen volt is elérni. Az elnyomás ugyan egyre totálisabbá vált mindenütt, az ellenőrzés viszont egyre kevésbé lehetett valós.
A rezsimek jól működő, túlfizetett, az elitbe beemelt, sőt abban kiváltságos helyzetbe hozott hírszerzéssel és elhárítással bírtak, sőt politikai elemzés és stratégiai tervezés elvileg csak a kormányoknak állt rendelkezésükre, ám a vezetések egyre merevebb – és sommás megtorlásokra hajlamos volta – megakadályozta a valós idejű, használható visszajelzést. Vagy ha volt is ilyen , a vezetés csak azt vette abból figyelembe, amit eleve hallani szeretett volna.
Mindhárom politikai rendszer körül hirtelen fogyott el a levegő. Egy adott ajnározási idő után, mely akár meg is téveszthette őket a tekintetben, hogy mindent megengedhetnek maguknak, egyszer csak már senki sem volt hajlandó szóba állni velük. Így távoli diktatúrák maradtak csak számukra a referenciapontok, többnyire Moszkva vagy Peking, esetleg egy „gyémántfogú kannibálként” elhíresült közép-afrikai császár, vagy a gyilkosságaival hivalkodó Fülöp-szigeti elnök. Az ellenszenv és elutasítás e politikai rendszerekkel szemben nem csak konszenzuálissá vált, de az alapozta meg a hozzájuk fűződő egyedüli vállalható viszonyt.
És most térjünk vissza ahhoz a történelmi dinamikához, melyet a felvezetőben említettem:
Brüsszelben, Washingtonban és Budapesten eddig is mindenki tisztában volt azzal, hogy Orbán Viktor „odakint” mást mond, mint „otthon”, de valós relevanciája a Nyugat szemében sokéig csak annak lehetett, amit „odakint” magára vállalt. A két kijelentés között nyilvánvalóan áthidalhatatlan volt a szakadék, de ez az ár a Nyugatnak sokéig megfizethető maradt. Ám épp az említett dinamika mára olyannyira leszűkítette Orbán mozgásterét, hogy az olló két szára összezár, s bizonyos jelek – no meg a már szintén emlegetett történelmi tapasztalat – azt sejteti: a Nyugat számára mára egyedül az „otthoni” kinyilatkoztatások maradtak meg viszonyítási pontként.
Egy hete Orbán még úgy nyilatkozott Brüsszelben: a CEU-t (Közép-Európai Egyetem) senki sem akarja bezárni, az működni fog továbbra is. Most – vagyis alig pár nap múltán – azonban eldöntöttnek tűnik, hogy 2018. január 1-től diákokat nem vehetnek fel, tehát működésének alapja megszűnik. Nagyjából hasonló forgatókönyv rajzolódik ki a civil szervezetek tevékenységének ellehetetlenítése körül is. Hogy mi áll ezek mögött, az sem titok többé:
Az Európai Néppárt (EPP) parlamenti frakciójában most először megszűnt azok többsége, akik elnézőek voltak Orbánnal szemben. Vagyis a Fidesz tagságának a frakcióban nincs már jövője.
Orbán feladta minden olyan illúzióját, amit Donald Trump elnökségével kapcsolatban eddig ápolt. A remények teljesen szertefoszlottak, így nincs értelme tolerálni azt a bátor ellenállást, amit a civilek és a CEU vezetése a kormánnyal szemben mutatott, már csak azért sem, mert az példamutató lehet a magyarországi ellenzék számára is.
A legutóbb kijött – és a fideszes házi mérésekkel egybevágó – közvélemény-kutatási adatok szerint a kormánypárt félmillió szavazót vesztett január óta. Ez cezúra, hisz világos: a társadalmi ellenállás különböző trendjei elkezdtek egymásra épülni. Orbánt ténylegesen most először csapta meg annak a szele, hogy elveszítheti 2018-at. Vagyis elveszíthet mindent.
A lex-CEU fogadtatása nem csak mély sebet ütött a Fidesz eddigi beágyazottságán, de azt is egyértelművé tette: mindez nem csak Budapest és az értelmiség, hanem az egész ország ügye. Ha Orbán tovább élezi a kihívást – és tovább fogja élezni –, akkor még több ember megy ki az utcára, s csak kormányzati akarta kérdése, hogy zavargások legyenek. Ettől egyébként – a kormány szándékaitól függetlenül – sem állunk túl messze. Ha pedig az utcán megbomlik a rend, a kormány ismét a rendpárti többséghez fordul, s a kapott háztáji legitimitással úgy manipulálja majd a választások feltételeit és lebonyolításuk módját, ahogy csak akarja.
A vasárnap nagy valószínűséggel a francia elnöki székbe kerülő Emmanuel Macron Angela Merkellel vagy Martin Schulzcal – bármelyikük is legyen a következő német kancellár – már most deklarált uniós szövetsége Orbán számára semmi mást nem ajánl fel, csak a bukást.
Ám, ha minden vesztésre áll, a Nyugattal történő teljes szembefordulás még inkább megerősítheti azt a Putyinnal kötött korántsem új keletű és ártatlan szövetséget, mely jó ideje a Fidesz gazdasági-politikai hátországát, egyben mentsvárát jelenti.
