Az inga visszalendül – egyre szűkebb Orbán mozgástere
„Az Orbánhoz hasonló kelet-európai politikusok eddigi szabadportyázásainak vége. Mellettük-mögöttük csak a legszélsőségesebbek tartanak ki, szemben velük viszont immár nem csak a progresszív, hanem a tradicionalista erők is felsorakoztak.”
Az elmúlt egy év változásai egészen ellentétes dinamikát idéztek elő nyugaton és keleten. Homlokegyenest ellentétesen reagáltak a társadalmak, s az még hosszú viták tárgya lesz, hogy a történeti, civilizációkra és azok konfrontációjára hagyatkozva magyarázzuk majd ezt, vagy szociológiai – gazdasági-szociális – paraméterek alapján.
A Brexit (a nagy-britanniai népszavazás az unió elhagyásáról, június 23.), illetve Donald Trump megválasztása az Egyesült Államok elnökévé (november 8.) legalább olyan váratlan volt, mint e két esemény későbbi kihatása. Gyakorlatilag azok sem számítottak komolyan e kifejletre, akik – ilyen vagy olyan megfontolásokból – szerették volna azok bekövetkeztét. Ám látványosan nem sorakozott fel azok mögé az elit; tipikusan az adott társadalmak alsóbb és kevéssé iskolázott rétegei voltak a támogatók mindkét esetben. A kiépülő új hatalmi struktúrában így olyan értelmiségi rétegre kell az új vezetés támaszkodjon, mely vagy csak fél szívvel vesz részt az események alakításában, vagy éppenséggel minden eszközzel hátráltatni igyekszik a döntések végrehajtását. Hangsúlyosan mutatkozik meg ez Trump elnökségének első 100 napját vizsgálva; állandó harcot tapasztalunk és a támogatás csökkenését a Republikánus pártnál. Az elnök pedig állandóan eltávolításának szégyennel teli lehetősége és korábbi ígéreteinek sorozatos feladása között kénytelen lavírozni. Egyetlen olyan döntés sincs, melyet hatékonyan végre tudott volna hajlani, viszont gyarapszik azon lista hossza, mely támogatóinak szemrehányásával van teleírva.
Theresa May brit miniszterelnök, aki egyébként eredetileg nem támogatta a Brexitet, igazi demokrataként tudomásul vette a döntést, és azóta következetesen országa uniós kivonulásán dolgozik. Kezdeti tervei nagyon ésszerűek voltak: megőrizni mindent abból, ami Angliának jó volt a korábbi tagságból, a legkevesebbet végrehajtani azokból a követelésekből, melyeket a 2016 júniusát megelőző kampányban a UKIP és a populista Boris Johnson hallattak, s gyors szabadkereskedelmi megállapodásokat kötni a gazdasági élet globális szereplőivel, hogy ezzel ellensúlyozzák a távozás anyagi következményeit. Csakhogy az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi megállapodásnak épp az az ember a legfőbb akadálya, aki a leghangosabban örült a Brexitnek, vagyis Donald Trump. Másoknak, így elsősorban Kínának pedig mindenekelőtt a 435 milliós európai piac a fontos, nem pedig a 65 milliós brit. Így a tárgyalások elhúzódására lehet számítani.
Theresa May számára van még egy – az amerikai elnökéhez hasonlatos – problémája: országának egyre gyarapodó többsége már megbánta a múlt évi választást. Azaz, ha ma kellene dönteni a Brexitről, relatív többséggel a britek a maradás mellett szavaznának, mint ahogy Trump esélyeire sem lenne érdemes nagy tételekben fogadni, ha ma kellene szembenézzen egy újabb választás kihívásával. (Igen, ezt a képet még mindig átszínezhetné egy orosz beavatkozás, akár a kíbertérben, akár máshogyan, de az amerikai intézmények nagy energiákkal küzdenek, hogy Putyin – Trumpot a Fehér Házba segítő – ötödik amerikai hadoszlopát megfékezzék.)
És akkor nem beszéltünk az egyre hevesebb skót és észak-ír tiltakozásoktól. May ugyan még ellenáll annak, hogy belemenjen egy, Skócia kiválását eredményező népszavazásba, s az észak-írek esetében is iszonyatos diplomáciai erőfeszítéseket tesz, hogy Írország felé a szabad határt biztosíthassa – erre egyébként van lehetőség, hisz a nem uniós tag Svájccal vagy Norvégiával ez kitűnően működik –, csakhogy a britek sok tekintetben távolabb kívánnak lenni az unió gazdaságától, mint az említett két ország. A két terület lakói viszont hallani sem akarnak arról, hogy ne az eddigi viszonyrendszer maradjon fenn az unióval.
Az általános, a 2016-is döntéseket ellenző hangulat nem csak az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában változott meg, de szerte Európában is. Egyre biztosabban kijelenthető, hogy ha a britek nem szavaznak – jellemzően egyébként: minimális többséggel – a Brexit mellett, s ha az amerikai elektorok többsége nem Trumpra voksol, akkor aligha lehetnénk tanúi annak az ellenállásnak, mely szerte Nyugat-Európában kibontakozóban van mindazzal szemben, amit Trump megválasztása és a Brexit megszavazása ma jelent. Legyen az a nemzetállami elkülönülés, a populizmus, az illiberális államiság, az oroszokkal való kollaboráció és nem utolsó sorban a jobb- és baloldali szélsőség.
Jól mutatja mindezt az osztrák elnökválasztás, melyen a demokraták közös jelöltje, Alexander van der Bellen legyőzte a szélsőjobboldal politikusát, vagy a hollandiai parlamenti választás, melyen a liberális VVD fölényesen verte meg a pár hónapja még győztesnek hitt, Geert Wilders vezette PVV-t.
Hogy ez mennyire tekinthető tényleges tendenciaváltásnak, azt a francia elnökválasztás jövő vasárnapi második fordulója, illetve az őszi német parlamenti választások fogják megmutatni. De a jelek szerint Emmanuel Macron Marin Le Pennel szembeni esélyei nagyon jók, Németországban pedig markáns szembefordulás mutatkozik a szélsőséges opcióval.
Egészen más dinamikák és reakciók színtere Kelet-Európa, ahol a meghatározó pártok – legyenek azok jobboldaliak vagy baloldaliak – szinte versenyt futottak egymással, hogy a Brexit, s főként a Trump megválasztása teremtette zavarosban halásszanak. Magyarország, Lengyelország, Horvátország és most Románia különböző színezetű kormányai egymásra licitálnak, hogy megragadják a populizmus keltette felhajtóerőt. Ám már itt is látszanak a korlátok, amelyek a kormányerők előtt állnak: Lengyelországban egészen biztosan nem nyerne a PiS, ha ma lennének a választások, Magyarországon sem nyerne a Fidesz, ha a választójogi törvényt nem alakította volna át saját antidemokratikus képére és torz hasonlatosságára. De még így is jó adag gátlástalanságra lesz szükség, hogy a mechanizmus működjék, viszont a lépések kiszámíthatók. Jelenleg – a külföldhöz köthető – demokratikus intézmények erőszakos felszámolása zajlik (civil szervezetek, CEU stb.), ám ha szükség lesz rá, hasonló sorsra jutnak majd az ellenzéki pártok, s nem kérdéses, végső esetben a választások elcsalását sem zárhatjuk ki. A forgatókönyv igen egyszerű és ismert: 2012 óta Putyin ezt folyamatosan alkalmazza, ha legitimációs szüksége arra kényszeríti. Orbán pedig már jó ideje mást se tesz, mint amit Putyin.
Kérdés, meddig tudják ezek a kelet-európai vezetők magukat a felszínen tartani? Annál is aktuálisabb ezt firtatni, mert Lengyelországban és Romániában komoly legitimációs hiátussal kezdenek a megválasztott kormánypártok küzdeni; azaz, hiába szereztek az elmúlt választások alkalmával komoly támogatottságot, a közhangulat alapvetően megváltozott. Nem utolsó sorban azért, mert a fölény elbizakodottá tette őket, s szeretnék politikai befolyásukat a legitim módszereket mellőzve bebetonozni. Orbánon kívül ez eddig senkinek sem sikerült. Legtöbbjük – beleérve Orbánt is – igyekszik kihasználni az Egyesült Államokban tapasztalható megosztottságot, s a demokratikus intézmények és a kétpárti, elkötelezetten demokratikus Kongresszussal és Szenátussal szemben Trumpot támogatni.
Ám egyre kevésbé kedvez ennek a nemzetközi helyzet. Trump visszaszorulóban gyakorlatilag minden fronton, a Brexit és a populizmus, valamint a szélsőségek és az azokat támogató orosz beavatkozás új megfontolásokat hoztak világra Európában is. A Jean-Claude Juncker által az asztalra letett Fehér Könyv, az uniós államfők Rómában aláírt márciusi nyilatkozata, s az abban foglaltak szellemiségét tükröző máltai néppárti nyilatkozat azt mutatja: egyre kevesebb mozgástere marad azoknak, akik a politikai katasztrófákkal terhes 2016-ben a nagy esélyek évét látták.
Ami pedig a CEU bezárására tett fideszes kísérlet után itthon és szerte a nagyvilágban megmutatkozott, az egyértelművé tette: az Orbánhoz hasonló kelet-európai politikusok eddigi szabadportyázásainak vége. Mellettük-mögöttük csak a legszélsőségesebbek tartanak ki, szemben velük viszont immár nem csak a progresszív, hanem a tradicionalista erők is felsorakoztak.
