Mogamed – a csecsen kapcsolat
„Ha hatóságaink nem intézkednek záros határidőn belül, feltárva ennek a bizonyos Mogamednek oroszokkal – esetleg az orosz követséggel – fenntartott kapcsolatait, s ha találnak ilyet, nem távolítják el azonnal az országból, ezzel komoly tápot adnak annak a gyanúnak, hogy a magyarországi csecsen jelenlét számukra is rejt még távlatokat.”
Nemrég körbefutott a világsajtón egy 2005-ös csoportkép: két nő és egy férfi látható rajta – Anna Politkovszkaja, Natalija Esztemirova és Sztanyiszlav Markelov –, közülük már senki nem él. Csecsen bérgyilkosok ölték meg őket. De közös sorsuknak ez csak az egyik jellemzője; a másik, hogy valamennyien Putyin rendszerének erőteljes kritikusai voltak, jogvédők, oknyomozók. Akárcsak a képen nem szereplő Borisz Nyemcov, az orosz ellenzék volt vezére, akit 2015-ben, egy kőhajításnyira lőttek agyon a Kremltől – úgyszólván Putyin ablaka alatt. Az elkövetők szintén csecsenek voltak.
Nem először tesznek szolgálatot az orosz rendszernek efféle bérgyilkosok; ott voltak több emeletes ház felrobbantásánál is 1999-ben, a merényletek – 293 halott és több mint ezer sebesült – lehetővé tették az akkor épp miniszterelnökösködő Putyin helyzetének stabilizálódását, s a teljes hatalom gyors megragadását. Hisz a merényletek alkalmat adtak neki arra, hogy egyszerre keltsen rettenetet, s játszhassa el a haza megmentőjének klasszikus szerepét.
Ramzan Kadirov „elnök” csecsenföldi rendszeréhez képest még Észak-Korea is konszolidált helynek tűnik. E rendszerben nem egyszerűen a jogon kívüliség dominál már, hanem maga az őrület. Hozzá hasonlót csak némely afrikai törzsi terület produkált évtizedekkel korábban, ahol a személyi biztonságot a törzsfőnökök reggeli étvágya volt hivatva meghatározni. A fővárosban, Groznijban legfeljebb azok az állatok lehetnek ma biztonságban, amelyek Putyin kedvence és nagy barátja, Kadirov „elnök” magánállatkertjét népesítik be.
A két csecsen háborút (1994, 1999) követően, amikor is az orosz hadsereg teljes települések lakosságát mészárolta le, Kadirov nem csak saját uralmát szilárdította meg az orosz szuronyok segítségével, hanem bérgyilkosok egész hálózatával szőtte át Oroszországot. Emberei azonnal ott teremnek, ahol úgy kell megoldani problémákat – többnyire likvidálni embereket –, hogy azzal Putyinnak ne kelljen saját kezét beszennyeznie. Kényelmes, olcsó és módfelett hatékony megoldás…
Mindezt érdemes figyelembe venni, amikor azt mérlegeljük, hogy ez a bizonyos, a napokban elhíresült Mogamed milyen vélt szokásjog alapján gondolta úgy, hogy Budapest kellős közepén Putyin magyarországi érdekeinek védelmére kel. Igaz, a szovjet háborús emlékművet festékkel megdobáló fiatalember – a hírek szerint legalábbis – elég olcsón megúszta a megrendszabályozást. De ne feledjük, Moszkvában is így kezdődött; és ha ezekre az apróságokra nem figyelünk oda idejekorán, úgy Mogamed egyszer majd Orbán Viktor Nemzeti Együttműködési Rendszerében is elvégezhet olyan feladatokat, amelyekkel a kormánypártiak nem óhajtják majd beszennyezni a kezüket. Különös hangsúlyt kap e lehetőség akkor, amikor Orbán viszkető tenyere, vagy a CÖF polgárháborús megoldásokat ígér az ellenzéknek.
Ha hatóságaink nem intézkednek záros határidőn belül, feltárva ennek a bizonyos Mogamednek oroszokkal – esetleg az orosz követséggel – fenntartott kapcsolatait, s ha találnak ilyet, nem távolítják el azonnal az országból, ezzel komoly tápot adnak annak a gyanúnak, hogy a magyarországi csecsen jelenlét számukra is rejt még távlatokat.
Ám nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a szovjet háborús emlékmű megdobálásának szimbolikus gesztusa valójában hogyan illeszthető mindazon események sorába, melyek oly gyorsuló ütemben színezik át mostanság mindennapjainkat. Van sok igazság mindabban, amit az emlékmű kritikusai oly gyakran megfogalmaznak. Felállításának helye tipikus sztálinista provokáció volt, ráadásul módfelett ostoba: az úgynevezett "Trianon szoborcsoport" egykori helyén áll ma, így óhatatlanul olyan kontextusba került, amit a felállítóknak tanácsos lett volna inkább elkerülni. Ráadásul az 1945 után gyorsan kibontakozó hidegháború körülményei között helyezhették volna azt némileg messzebb is az amerikai nagykövetségtől. Az oszlop egész szimbolikája ráadásul nem a nácik ellen harcoló és Magyarországot felszabadító szovjet hadseregnek, hanem valójában a Putyin által ma ikonikusan felvállalt sztálinista megszállóknak állít emléket.
De tény, hogy az emlékmű budapesti jelenlétét államközi szerződés garantálja, ráadásul olyan katonák holttestei fölé emelték, akiket saját elődeink és szövetségeseik, a nácik öltek meg azt követően, hogy előbb elkövették azokat a barbárságokat, melyekhez hasonlót a történelem azt megelőzően – épp az ipari méretek okán – nemigen ismert. Azok az atrocitások, melyeket az elfoglalt országok, így Magyarország polgárai ellen a szovjet katonák elkövettek, messze eltörpülnek mindahhoz képest, ami Budapest és az ország felszabadítása előtt magyar-náci összefogásban itt lezajlott.
Következésképp, egy efféle emlékműnek nem hogy helye van Budapesten, de helye kell legyen. Elmozdítását az az egyre gyakrabban hangoztatott érv sem indokolja, hogy ha a Kreml nem tartotta be a Krím státuszát garantáló – 1994-ben, épp Budapesten aláírt – nemzetközi megállapodást, úgy a velük kötöttet nekünk sem kell betartani. Elvégre mi nem vagyunk ők, s amíg Putyin van hatalmon, addig minden efféle próbálkozás csak lezüllesztene minket az ő színvonalukra.
Fotó: Putyin és Kadirov közös óriásposzter egy Groznijban megrendezett nagygyűlésen.
