Az elnök magára maradt győzelmével
„A Törökország számára legfontosabb két referencia-térség egyre határozottabban vonja le a Brexit és Trump megválasztásának tanulságait, s az a rossz érzés, mely Marine le Pen esélyeit Franciaországban körbelengi, ma már inkább dühös ellenállásban jut kifejezésre, semmint önmegadó belenyugvásban.”
Még akár egy-két hónappal korábban is mindenki azt gondolta, a beharangozott, most vasárnap megtartott törökországi referendum, illetve a mögötte álló politikai szándék szerves része egy olyan általános, de Európát és Amerikát mindenképp érintő trendnek, amely kivezethet minket a jogbiztonság és a demokratikus kultúra világából. Néhány hét telt el csupán, s ma már mégis azt látjuk: Erdoğan győzelme sokkal inkább az erősödő trendekkel ellentétes, semhogy azok része lenne.
A Törökország számára legfontosabb két referencia-térség egyre határozottabban vonja le a Brexit és Trump megválasztásának tanulságait, s az a rossz érzés, mely Marine le Pen esélyeit Franciaországban körbelengi, ma már inkább dühös ellenállásban jut kifejezésre, semmint önmegadó belenyugvásban.
Donald Trump mozgásterét az általa elkövetett képtelen hibák sora, ígéreteinek tarthatatlansága és az amerikai intézményrendszer minimálissá zsugorította, arról nem is beszélve, hogy mára teljesen elveszítette – korábban is csak illúziókra és tudatlanságra épülő – nemzetközi hitelét és alternatívát felmutató jellegét. Európában is intézményes ellenlépésekkel kell számoljon az illiberális hőzöngés. Jól mutatja, hogy Orbán Viktor és Jarosław Kaczyński egyszerre szembesül uniós ellenállással és hazai hitel-, illetve legitimáció-vesztéssel. Az ellenük megindult lázadás szelét ők már aligha tudják a vitorlákból kifogni, csak ellenzékük ronthat saját esélyén, ha rossz utakat és dilettáns személyeket választ, nem politikai megoldások, illetve vízióval bíró politikusok mellett kötelezve el magát.
Recep Tayyip Erdoğan magára maradt győzelmével, mely minden eddiginél közelebb lökte Putyin Oroszországához, és minden eddiginél távolabbra űzte Európától – ez a perspektivikus csőd legjobb garanciája. Meglehet, ez szül majd valamilyen civil ellenállást, színes forradalmat, török Majdant, ám egy ilyen fordulatnak egyelőre csak átszakíthatatlan korlátai látszanak. Az ország ugyanis nagyon megosztott; nemcsak etnikailag a maga húszmilliónyi kurdjával, de maguk a törökök is megosztottak: a kemáli republikánus örökség és az iszlamizált oszmán politikai kínálat között tántorognak jó ideje. Sokan nem értik ezt, különösen azok, akik még emlékeznek a 70-es és 80-as évek törökországi Európa-eufóriájára. Pedig a képlet eléggé világos: a kemáli eszméket katonai szuronyok őrizték az elmúlt közel száz évben, míg az iszlám otthont nyújtott, bármilyen politikai üldözés vagy egzisztenciális baj ért valakit.
Ráadásul kialakult az a paradox helyzet, hogy törökök milliói, akik Európa-szerte élnek már generációk óta – a legfiatalabbak nem is Törökországban születtek – Erdoğan legelszántabb támogatói lettek, miközben azok a kelet-európaiak, akik ugyancsak nyugaton élnek, komoly és hatékony kritikusai azoknak a rendszereknek, amelyek szívesen teremtenének Magyarországon, Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában stb. erdoğani állapotokat. Ennek rejtélye – tetszik vagy sem – sajnos visszaigazolja Huntington azon tételét, mely szerint a 21. század kezdete, a globalizáció okán, civilizációk egymás közötti konfliktusával terhes.
Ki tagadná, hogy Németországban, Skandináviában az észak-afrikai, illetve közel-keleti bevándorlók többsége etnikailag-kulturálisan bezárkózott saját szűk emigráns világába, s bár a déli államokban (Franciaország, Itália, Spanyolország) ez sokkal kevésbé érzékelhető, a szociális egyenlőtlenség azonban ott nagyjából ugyanazokat a konfliktusokat hozza elő.
Jól emlékszem egy 2004-ben, Berlinben és Frankfurt an der Oderben tartott NATO-tanácskozásra, ahol, gyorsan összebarátkoztam egy török diplomatával. A tanácskozás egész hangulatát meghatározta az a biztos tudat, hogy Törökország uniós tagsága már csak karnyújtásnyira van. A török diplomatával közösen elköltött ebédek és vacsorák, a szünetekben közösen tett séták – az egyik Heinrich von Kleist szülőházához vezetett – semmilyen formában sem igazolták a huntingtoni félelmeket. A német romantikáról épp oly fesztelenül tudtunk fecsegni, mint arról, hogy miért fontos a kiváló török-izraeli viszony, s mit hozhat a Közel-Keletnek, ha a következő évben Iránban egy liberálisabb vezetőt választanak elnöknek. Ma már tudjuk, Iránban nem liberálisabb elnök került hatalomra, hanem Mahmud Ahmadinezsád, s azóta a török-izraeli viszony is sokkal rosszabb, mint bármikor az elmúlt évtizedek során; Ankarának nincs olyan szomszédja, mellyel ne állna hadban, de legalábbis haragban. Törökország európai perspektíváinak koporsójába pedig épp a most vasárnapi referendum ütötte az utolsó szöget.
Tény, Erdoğan mindennel szembe megy, ami népének érdekében állna, de ez persze nem feltétlenül jelent sikertelenséget, miként Orbán vagy Putyin sikerei is szemben állnak országaik érdekeivel. De a gazdasági élet kiszámíthatóságának apadása – Törökország is évről évre rosszabbul „teljesít” –, és a megforduló nemzetközi, főként európai trendek, erősen korlátozhatják a török elnök mozgásterét. Ráadásul – paradox módon – épp kibővített jogkörei miatt.
