Gyöngyhalász a zavarosban – Szijjártó Manilába látogatott
„A magyar kormány a politikai intenciók és gazdasági célok, részben a módszerek terén idejekorán magára ismert a Duterte képviselte szűk elitben, mely hideg polgárháborúnak beillő kampány után szerezte meg a hatalmat, s azóta olyan struktúrákat igyekszik kialakítani, melyek a jövőben úgyszólván leválthatatlanná tehetik.”
Tavaly nyár elején újra megnyílt manilai nagykövetségünk, melyet 1996-ban, az ottani gazdaság rendkívül instabil állapota, a politikai bizonytalanság és a tetemes távolság okozta nagy csereköltségek miatt számoltak fel. Ráadásul a magyar diplomácia számára a Fülöp-szigetek a nemzetközi szervezetekben sem nyújtott olyan kooperációs lehetőséget, amiért érdemes lett volna fenntartani egy – nem kis költségeket igénylő – nagykövetséget.
Most viszont a Külgazdasági és Külügyminisztérium büdzséje magasabb, mint valaha, ennélfogva szinte adta magát, hogy Manilában is képviselet nyíljon, bár ma sem mondható, hogy megérné számunkra a távoli szigetországgal kereskedni.
De nem ez a legnagyobb baj. Rodrigo Duterte, a nagy számban (20 százalék) muszlimok lakta, legelmaradottabb vidékről, Mindanaoról származó politikus 2016-ban nemcsak egyszerűen populista, de kifejezetten agresszív ígéreteivel nyerte meg az elnökválasztást. Tipikusan olyan győzelem volt ez, ami a kaotikus körülmények és nyomasztó tömeges elszegényedés miatt a legképtelenebb döntésre sarkallt milliókat. Egy olyan emberre szavaztak, aki mindent megígért, amit hallani akartak, de ezt olyan agresszivitással tette, melyhez foghatóra vetélytársai sohasem vetemedtek volna. Pedig a Fülöp-szigeteken sem feltétlenül a visszafogottság jellemzi a politikai küzdelmet. Az sem mellékes szempont, hogy Duterte az ország legelmaradottabb vidékein tudott csak győzni. A nincstelenek és iskolázatlanok győzelme volt ez tehát a középosztály fölött.
Hogy mit sikerült Dutertének elnöksége közel egy esztendeje alatt elérnie, az számos vonatkozásban sokatmondó. A droghelyzet egészen válságos, néhol már-már polgárháborús helyzeteket teremtett; nem csoda, hisz kampányában az elnök felszólított: „Öljetek meg mindenkit, akinek a drogokhoz köze van, akár saját kezetekkel, ha szüleiknek túlságosan fájdalmas lenne ezt megtenni.” Mára mindennek több áldozata van, mint Duterte előtt bármikor.
Néhány évtizede, különösen az al-Kaida ébredésekor a több mint 80 százalékban katolikusok lakta országban felütötte a fejét az iszlám fundamentalizmus. Szórványosan, főként a déli, esőerdők borította szigeteken történtek merényletek és emberrablások. Mára ez a kihívás is erőteljesebbé vált s már megjelent a nagyvárosokban is. Egészében elmondható: a Fülöp-szigetek nem, hogy élhetőbb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb országgá vált volna a 2016-os választások óta, épp ellenkezőleg. A legszerényebb becslések szerint – kábítószerrel való üzletelés vagy fogyasztás okán – legalább hatezer embert gyilkoltak meg minden jogi procedúra nélkül, és sokszor más természetű egyéni leszámolások közepette az elmúlt egy évben. Az elkövetőkből pedig olyan különítmény kezdett szerveződni, melyből bármikor kialakítható egy – akár elnöki – magánhadsereg.
Van még valami, ami szembeötlő. A délkelet-ázsiai országoknak évtizedes vitái vannak Kínával, mely sorra igyekszik rátenni a kezét a Dél-kínai-tenger apró szigeteire, atolljaira és homokzátonyaira, melyeken katonai megfigyelőállomásokat létesített, a más államokhoz tartozó felségvizek kontinentális talapzatain pedig szénhidrogének (olaj, gáz) után kutat. Ez ellen az érintett országok – elsősorban Vietnam és a Fülöp-szigetek, de egyfajta csendestársként Tajvan is – az összefogásban igyekezett védelmet keresni. Duterte első diplomáciai dolga volt kilépni ebből a védelmi együttműködésből, s annak dacára, hogy a kínai katonai felvonulás a térségben leginkább Manila érdekeit sérti, Duterte felajánlkozott Pekingnek, s jelenleg barátibb viszonyok fűzik hozzá, mint korábbi szövetségeseihez. Hogy mi haszna származhat ebből a Fülöp-szigeteknek, az kész talány. Hacsak nem éppen az a magyarázat, hogy Duterte azért szűkíti országa katonai és diplomáciai mozgásterét, hogy ő és oligarchatársai csöndben meggazdagodhassanak azokból a pénzekből, amelyeket cserében Peking nekik juttat.
Egyébként valóban bővül a nemzetközi kereslet a Fülöp-szigetek iránt: január első napjaiban az orosz csendes-óceáni flotta két hadihajója kötött ki az ország partjainál, baráti látogatásra. A két állam diplomáciája pedig stratégiai közeledésként ünnepelte az eseményt.
A kérdés továbbra is aktuális: milyen lehetőségeket vizionálhat a magyar kormány egy olyan államban, melyhez – a távolság miatt – gazdasági érdek alig fűzi, és melynek gazdasági teljesítményén elég nehéz eligazodni, mivel Duterte kormánya sorozatosan meghamisítja a gazdasági adatokat. Ráadásul olyan szövetségesi rendszert keres, mely összeegyeztethetetlen Magyarország mai szövetségi rendszerével. Arról nem is beszélve, hogy a Fülöp-szigeteken olyan állapotok kezdenek eluralkodni, melyek nyomán az országot rövidesen okkal minősíthetik majd „lator államnak”.
A kérdés sajnos nemcsak aktuális, de szónoki is. Mert ki ne látná át, hogy a magyar kormány a politikai intenciók és gazdasági célok, részben a módszerek terén idejekorán magára ismert a Duterte képviselte szűk elitben, mely hideg polgárháborúnak beillő kampány után szerezte meg a hatalmat, s azóta olyan struktúrákat igyekszik kialakítani, melyek a jövőben úgyszólván leválthatatlanná tehetik.
De persze az is világos, hogy az Orbán-kormány egy ideje már nem nagyon válogathat, azzal igyekszik baráti meghittséget sugalló közös fotókat készíteni, akik még hajlandók erre. A fentiek alapján Rodrigo Duterte elnök a ritka, de ideális partnerek egyike.
