Afganisztán – ismét nagyhatalmi fókuszban
„Az események ismét egy fundamentalista állam rémképét vetítik előre, mely kormányszintű támogatást tud nyújtani olyan elemeknek, amelyek hatékony támadásokat hajthatnak végre gyakorlatilag az egész világon, s koordinálhatja számos szervezet globális akcióit a Közel-Kelettől Észak-Afrikán és Nyugat-Európán, valamint az Egyesült Államokon át a Fülöp-szigetekig és Indonéziáig.”
Egyértelmű üzenet érkezett Washingtonba a pakisztáni hadvezetéstől. Nem közvetlenül Donald Trumpnak szólt az üzenet, hanem a hadsereg felső vezetésének, de lévén, hogy a megfogalmazók maguk is katonák, indokolt volt, hogy a címzettek is legyenek hasonló – nem politikai – rangban. Az üzenetben szerepel egy ténymegállapítás és egy fenyegetés. Ha tovább folytatódik a szomszédos Afganisztánból az amerikai – és NATO-szövetséges – csapatok kivonása, akkor az Egyesült Államok elveszíti befolyását nemcsak az egyre inkább ismét a tálibok által uralt ország, de a térség felett is. Majd így folytatódik: Pakisztánnak – s a térség több, érintett országának – ez esetben nem lesz más választása, mint olyan, Amerikával szemben konkurens nagyhatalmakhoz fordulni – Oroszországról és Kínáról van szó –, amelyek egyrészt érdekeltek abban, hogy végzetes csapást mérjenek a tálibokra, másrészt megvan hozzá a katonai erejük is.
Vegyük sorra az afganisztáni helyzet felvetette legfontosabb aktuális problémákat:
Jelenleg Afganisztánban mintegy 8000 amerikai, plusz ennél nagyságrendekkel kisebb számú NATO-szövetséges katona teljesít szolgálatot. Ez az erő ma már messze nem elég a lázadó szélsőséges erők megfékezésére, legfeljebb arra alkalmas, hogy biztosítsa a diplomáciai testületek, a nemzetközi szervezetek tagjainak és épületeinek biztonságát, s hogy segítsen a kormányerőknek a fővárosban – és csakis a fővárosban – fenntartani a relatív nyugalmat. Ezzel együtt hetente történnek öngyilkos merényletek, melyeknek tucatnyi áldozata van, s ezeket sem a helyi erők, sem pedig a szövetségesek nem képesek feltartóztatni. Csak 2016-ban több, mint 3500 áldozatot szedtek a merényletek.
Egyre kisebb területre zsugorodik a kormányerők befolyása, a hegyek között pedig újult erővel készülnek a lázadók, hogy a főváros ellen vonuljanak azt követően, hogy a szövetséges haderő száma idén a tervezett 1000 főre csökken – ez volt az Obama-adminisztráció ígérete a 2012-es választási kampány során. Ha ez bekövetkezik, akkor a külföldi haderő még a diplomáciai testületek védelmét sem fogja tudni ellátni.
Hírszerzői jelentések egyértelműen utalnak rá, hogy a Szíriából mindinkább kiszoruló ISIS már rég napi kapcsolatban áll a tálib vezetéssel, s a menekültek között megbújó harcosai nem annyira az Európába jutást tekintik céljuknak, hanem Afganisztánt, ahol egy eljövendő tálib rendszer éppoly készséggel nyújt számukra menedéket és igényli együttműködésüket, mint hajdanán az Oszama bin Laden szervezte al-Kaidáét.
Az események ismét egy fundamentalista állam rémképét vetítik előre, mely kormányszintű támogatást tud nyújtani olyan elemeknek, amelyek hatékony támadásokat hajthatnak végre gyakorlatilag az egész világon, s koordinálhatja számos szervezet globális akcióit a Közel-Kelettől Észak-Afrikán és Nyugat-Európán, valamint az Egyesült Államokon át a Fülöp-szigetekig és Indonéziáig.
Az Obama-adminisztrációnak azzal, hogy távozást ígért a Közel-Keletről – beleértve a Közép-Keletet, azaz Afganisztánt is –, közvetlen választási céljai voltak 2008-ban épp úgy, ahogy 2012-ben. Ugyanakkor tény: a kivonuláson kívül más stratégiát az elmúlt nyolc évben az amerikai kormány képtelen volt felmutatni, s előzékenyen hagyta, hogy mások használják ki a kínálkozó alkalmakat, Líbiában Franciaország és Nagy-Britannia, Szíriában pedig Oroszország.
Donald Trump politikai ígéretei, azon túl, hogy az ISIS megsemmisítését vizionálták, semmivel sem konkrétabbak, vagyis komolyan vehetők. Különösen, ha Trump bizarr orosz magánkapcsolataira gondolunk, vagy azokra az át nem gondolt fenyegetésekre, amelyekkel Teheránt vette célba, azt a Teheránt, mely jószerével egyedüli hatékony szövetségese lehetne az ISIS-szel szemben.
Nem kétséges, egy kabuli kormányváltás könnyen megpecsételheti Pakisztán sorsát is. A fundamentalista hatásoktól egyáltalán nem mentes iszlámábádi kormányzat már eddig is készséggel működött együtt az afgán fundamentalistákkal; a korábban évtizedeken át a Nyugat megbízható szövetségeseként elkönyvelt titkosszolgálata pedig jó ideje kötéltáncot kényszerül járni, hogy biztosíthassa a normális állami működést az országban egyre szaporodó, tálib befolyás alatt álló törzsi fegyveres bandák ellenében.
Az afganisztáni fejlemények más természetű, de szintén komoly kihívást jelentenek Peking számára is. Előrehaladott állapotban van a Kínát Európával és Afrikával összekötő Selyemút (hivatalos nevén Gazdasági Folyosó) közép-ázsiai szakasza, mely a Karakorum-hegyláncon és a Himaláján át 1300 kilométeres közvetlen kapcsolatot teremt Nyugat-Kína és a dél-pakisztáni mélytengeri kikötő, Gwadar között.
Pakisztánban az útvonal számos olyan területen halad át, mely máris fundamentalista törzsi befolyás alatt áll, ami eleve kockázatossá teszi a vállalkozást. Nem is beszélve arról, hogy a radikális iszlamistákat tömörítő, úgynevezett Kelet-turkesztáni Iszlamista Mozgalomnak amúgy is gyakori elszámolnivalója akad a kínai kormánnyal, annak a Xinjian-Uygur (Hszincsiang Ujgur) tartományban vitt elnyomó politikája miatt.
Afganisztán területén egyébként már egy ideje a kínai hadsereg különleges alakulatai is jelen vannak, elsősorban a határzónában.
E bonyolult helyzetben szintén könnyen mozgósítható nagyhatalomnak számít Oroszország, mely nemrég újra megtapasztalhatta a birodalmi terjeszkedés csáberejét – a szíriai intervencióban. A jelek szerint Vlagyimir Putyin politikai túlélésének egyetlen záloga, ha katonai sikereket képes aratni; ezt bizonyította a kelet-ukrajnai hibrid háború, a Krím katonai megszállása, s nem kevésbé a már említett szíriai beavatkozás a síita al-Aszad-rezsim oldalán.
Ám az 1979-1989-es időszak tapasztalatai azt mutatják, hogy egy afganisztáni katonai vállalkozás mindennek nevezhető, csak épp megnyerhetőnek nem. Még akkor sem, ha a szovjet csapatok egykoron gyorsan eljutottak a látszólag célravezető megoldásig: teljes települések megsemmisítéséig, az ottani civil lakosság kiirtásáig, ha támadás érte onnan őket. Ám, mint tudjuk, ez sem hozott eredményt.
Meglehet, a közös ázsiai nagyhatalmi fellépés terve egyelőre csak a pakisztáni katonai tervezőasztalokon létezik, de tény: ha Peking komolyan veszi 21. századi legnagyobb gazdasági stratégiai vállalkozását, a Selyemutat, aligha tud kitérni egy konfliktus elől, mellyel a törzsi fundamentalizmus keresztezni próbálja terveit. Márpedig egy újabb afganisztáni tálib győzelem esetén ezzel nagyon hamar szembe kell majd néznie.
Az orosz kormányzat jelenlegi politikai mozgástere is kikényszerítheti, hogy Putyin nacionalista támogatóit egy afganisztáni akcióval állítsák ismét csatasorba, ha a gazdasági helyzet romlása növelné ellenzékének hangerejét.
Ám akármi is történik, egy olyan stratégiával, melyet 2008, de különösen 2012 óta Washington követ, az Egyesült Államok mindenképpen kiszorul a közép-ázsiai térségből, s értelmét veszti az a rengeteg áldozat, melyet 1979 óta meghozott.
