A Kádár-korszak utolsó évtizede – egy osztrák szemével
- Ara-Kovács Attila
- 2017. febr. 22.
- 3 perc olvasás
"Megismertette a nyugati világgal a kádári rendszerrel szembeszálló demokratikus kísérletek elkötelezettjeit, az alternatív vallási közösségek, illetve a vallási okokból a katonai szolgálatot megtagadók meghurcoltatását."
Nemrég a zöldpárti frakció jóvoltából, az osztrák parlamentben bemutattak egy kis könyvet. Az eseményre akár a magyar parlamentben is sor kerülhetett volna, hisz a könyv magyar témákkal foglalkozik. Pontosabban a magyar történelem egy olyan időszakával, mely nálunk lassan feledőbe merül. A ’80-as évekről van szó; és olyan emberekről, akik akkor – a kádári rendszer védelmében – „kellemetlenkedtek” azoknak, akik – dacolva a tényekkel – megpróbáltak úgy élni, mintha Magyarországon demokrácia lett volna. A történet furcsa fintoraként talán épp ezért képtelenség eljátszani a gondolattal, hogy ezt a könyvet a magyar parlamentben ma bemutassák, hisz az akkori események szereplőinek többsége – már aki él közülük – ma ugyancsak egy állampárt színeiben igyekszik tönkretenni azok életét, akik úgy próbának élni, mintha ma Magyarországok demokrácia lenne.
Karl Pfeifer legújabb kötetéről van szó, melynek címe magyarul talán ekként adható a leghívebben vissza: Szüntelenül Magyarország (Immr wieder Ungarn), s jelzi azt a szenvedélyt is, mellyel a szerző nem csak mások igazságának ered a nyomába, de tulajdonképpen önnön elkötelezettségének és hovatartozásának rejtélyeire is magyarázatokat keres.
A szerzőt már volt alkalmam bemutatni a magyar olvasóközönségnek egy korábbi kötete kapcsán. 2013-ban ugyanis megjelentette visszaemlékezéseit (Egyszer Palesztinába, majd vissza. Egy zsidó életút – Einmal Palästina und zurück. Ein jüdischer Lebensweg), mely igen eredeti módon idézi fel a ’40-es évek Magyarországát, ahova a tizenéves fiú, szüleivel együtt az Anschluss elől menekülve érkezik. Tapasztalva az egyre erősödő antiszemitizmust, rokonait hátrahagyva – közülük nagyon kevesen élik túl a holokausztot – egy cionista ifjúsági szervezet segítségével Palesztinába megy, hogy ott váljék felnőtté, az 1948-es országalapító háború kereszttüzében.
Később visszatért Ausztriába s egy idő után megpróbálta fellelni azokat a magyarországi rokoni szálakat is, melyeket korábban maga mögött hagyott. És ezzel veszi kezdetét a Szüntelenül Magyarország tényleges története. Az osztrák üzleti-szállodai életben elhelyezkedő fiatalember először semleges érdeklődéssel fordult a forradalom utáni magyar valóság felé, tudatosan is összemérve a társadalmi és szemléletbeni különbséget a háború alatti és a forradalom utáni állapotok között, hogy aztán egyre mélyebb tudást szerezzen arról, milyen átalakuláson ment át mindaz, ami őt a magyar társadalomból egykoron kitaszította. Tény, az antiszemitizmus már nem volt a ’45 előttihez mérhető. Más volt, szubtilisebb és persze kevésbé agresszív. De létezett és túlélt mindent, s hogy mennyire maradt virulens, azt 1989 után már mi is rémülettel tapasztaltuk, s éljük meg ismét gátlástalanságait 2010-et követően nap-nap után.
Pfeifer történetének másik vonulatát a ’70-es években kibontakozó Demokratikus Ellenzékkel való találkozás inspirálta; ez bírta rá a szerződ, hogy élete legalább akkora horderejű megváltoztatására vállalkozzék, mint az 1943-es távozás Palesztinába. Felhagy az üzleti élettel és újságíró lesz, komoly nevet szerez s álláspontja, szakértelme azóta bizonyos témákat illetően megkerülhetetlenné teszi. Egyben – most már szigorúan magyar szempontból szemlélve a dolgot – az ellenzéki mozgalmak történetének nem csak krónikása lesz, de fontos szereplője, segítője is. Megismerteti a nyugati világgal a kádári rendszerrel szembeszálló demokratikus kísérletek elkötelezettjeit, az alternatív vallási közösségek, illetve a vallási okokból a katonai szolgálatot megtagadók meghurcoltatását.
A hivatalos hála mindezért természetesen nem maradhat el: 1979-et követően háromszor tiltják ki Magyarországról; az első esetekben még csak nem is indokolják a lépést, hogy aztán később azt a vádat olvassa fejére a külügyminisztérium egyik magas rangú diplomatája, hogy ő az, aki mintegy Magyarországra importálja az antiszemitizmust. Abszurd vád, miként abszurd volt maga a rendszer is…
Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy Karl Pfeifert 1981-ben megismertem. Minthogy ő nem utazhatott be Magyarországra, barátai viszont – a kék és piros színű útlevelek világában – nem mehettek nyugatra csak keletre, ezért Nagyváradon, Erdélyben beszéltek meg találkozót. Pfeifer, az akkori Jugoszlávián át, vonaton úgyszólván megkerülte Magyarországot, aki pedig látni akarta őt, egyszerűen megtette a Budapest és Nagyvárad közötti 284 kilométert, kocsival. Minthogy azonban az akkori Demokratikus Ellenzékkel már kiépültek személyes kapcsolataink, szinte elkerülhetetlen volt a találkozó velem is. Ezzel az osztrák újságíró érdeklődési köre is tágult: témái közé felvette azokat az abszurditásokat , melyek a romániai rezsimet nemhogy esetlegesen jellemezték volna, de egyre inkább annak mindennapi törvényszerűségeivé váltak.
Nos, erről szól a ma 89 éves Karl Pfeifer legújabb kötetének első része, a második rész pedig bő válogatást ad azokból a cikkekből és interjújból, melyek révén a magyar s részben a tágabb kelet-európai társadalmak elmúlt negyven évének rendszerkritikus története kibontakozik.
