Miért jön Putyin Budapestre?
„Putyin érdekei egybevágnak Orbán személyes ambícióival, hogy ez utóbbi a magyar valóságot maga mögött hagyva európai szinten folytassa karrierjét. Olyan megkerülhetetlen politikusaként, akinek a nevéhez bátran köthető az eurázsiai együttműködés és integráció terve a 20. században már katasztrófákhoz vezető nemzetállam kultuszával egyetemben.”
Amióta bejelentették Vlagyimir Putyin újabb budapesti útját, élénk találgatás folyik annak értelme, jelentősége és célja felől. Magyar kormánykörök állítólag azt terjesztik, hogy az ötlet nem Budapesten született; mi több, tekintettel a bonyolult nemzetközi helyzetre, most szívesen lemondtak volna róla.
Szintúgy magyar források szerint az oroszok szeretnék szóba hozni Paks ügyét, minthogy egyre kevésbé tűnik lehetségesnek az orosz kölcsön folyósítása, így magyar részről más, elsősorban nyugati pénzekben gondolkodnak, s ezt is le kellene tárgyalni. Ez ugyan elképzelhető, de Putyin aligha vállalna olyan utazást, mely nagypolitikai nézőpontból értelmezhetetlen, ráadásul orosz szempontból a csődközeli helyzet beismerésével érne fel.
Nem hivatalos magyar források viszont úgy vélik: Putyinnak előnye származhat abból, ha súlyt ad Orbánnak, hogy az az Oroszországgal szembeni szankciók ellen hatékonyan léphessen fel, mind Trumpnál, mind pedig az unióban. Igazából ez is elképzelhető, ugyanakkor aligha valószínű, hogy Putyin, illetve az orosz diplomácia komolyan számolna egy olyan aktuális orbáni befolyással, mely a szankciók feloldását eredményezné. Ha már belekezd egy ilyen akcióba, Putyin azt nagyobb eséllyel vívhatja meg washingtoni, semmint budapesti „ügynöke” révén – hogy Andrej Piontkovszkij szóhasználatát idézzem.
A február 2-i látogatás valódi célja csak úgy írható le, ha azt kiemeljük a magyar-orosz viszony koordinátarendszeréből. Nem vitás, hogy végső fokon mindkét vezető érdeke azonos: a hatalom monopolizálása, oligarchikus rendszerük stabilizálása, s egy ennek maximálisan megfelelő nemzetközi rendszer kiépülése. Putyin és Orbán számára egyaránt állandó gondot okoz hatalmuk és a belső mechanizmusok megszilárdítása, bár Oroszországban ez utóbbi már igencsak előrehaladott állapotban van. A pillanat aktualitása épp ezért a nemzetközi környezet ki- és átalakítása, melyhez Donald Trump hatalomra kerülése – és maga a jelenség, mely Amerikát ide juttatta – egyedülálló lehetőségeket biztosít.
Az eddigi világrend szerves része volt Európa és Amerika szoros kapcsolata a transzatlanti együttműködés keretében, s ezzel párhuzamosan Európa nemzetállami szerkezetének adminisztratív felszámolása. Mindez akkor nyerte el értelmét, amikor általánosan elfogadottá vált: a progresszió egyedüli garanciája a liberalizmus és a demokrácia garantálta versenyhelyzet, s hogy a globális világban az orosz és kínai versenyképtelen rendszer csak egyfajta „integrációs deficitet” tud kínálni cserébe.
Az aktuális és váratlan amerikai hatalmi átalakulás – és a nyomában már most tapasztalható válság – sok mindent megváltoztatott a geopolitikai térben, s erre mind Putyin, mind Orbán gyakorlatiasan reagált és reagál folyamatosan. Budapesti találkozásuknak szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, s üzenetnek szánják mindenki számára, aki:
szeretné feladni az európai konstrukció eddigi irányát és intézményesülését;
a transzatlanti kapcsolatok feladásával párhuzamosan az eurázsiai térség integrációs folyamatának felgyorsítását sürgeti;
vissza szeretné állítani a nemzetállamok korábbi státuszát;
támogatja az ehhez szükséges nemzeti illiberalizmus ideológiáját;
és az ebbe beleillő oligarchikus gazdasági és maffia-jellegű tulajdonjogi rendszert.
Aki vitatja ezt a szándékot, az nagyvonalúan megfeledkezik arról a politikai, gazdasági és gyakorta titkosszolgálati nyomásról, mellyel a Kreml a posztszovjet térségben időről-időre előáll, illetve tagadja az amerikai elnökválasztás manipulálásáról szóló egyre konkrétabb híreket. És figyelmen kívül hagyja mindazt, ami Magyarországon 2010 óta – eléggé következetesen – zajlik.
A februári budapesti vizit időpontja, tekintettel a 2017-es év várható, orosz részről kihasználható eseménysorára – ilyenek az európai választások –, ráadásul nem mellékes. Putyin érdekei egybevágnak Orbán személyes ambícióival, hogy ez utóbbi a magyar valóságot maga mögött hagyva európai szinten folytassa karrierjét. Egy olyan megkerülhetetlen politikusaként, akinek a nevéhez bátran köthető az eurázsiai együttműködés és integráció terve, a 20. században már katasztrófákhoz vezető nemzetállam kultuszával egyetemben.
Az egy másik kérdés, hogy miként néznek majd ki az emberi jogok és a társadalmi viszonyok, illetve a versenykoncentrált gazdaság egy eurázsiai térben, ám figyelmeztető jel, hogy e célokban messzemenően összecseng az európai szélsőjobb és szélsőbal eszmerendszere. Ráadásul a hozzájuk köthető radikalizmusnak még igen nagy mozgástere van a térségben. Tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy Orbán rendszerébe nem csak az 1939-1940-es éveknek (a szomszédos államokkal lezajlott nemzetállami erőpróba) és 1941-nek (belépés a második világháborúba) a remake-je van bekódolva, de 1944-é is. És az is napnál világosabb, hogy mindezzel Putyin mai Sztálin-kultusza együvé tartozó elem; ezek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint genetikai kompatibilitások.
