Peking: arccal Ukrajna felé
„Meglehet, igen hamar eljön az idő, amikor a magyar kormánynak is el kell majd gondolkodnia: mi lesz a „keleti nyitással”, ha választani kell Moszkva és Peking között?”
Egy sajtóhír, illetve egy diplomáciai bejelentés kellett ahhoz, hogy ráeszméljünk valami olyasmire, ami – így visszatekintve – már rég elkerülhetetlennek látszik. A folyamatban jelentős katalizátori szerepe volt Donald Trump győzelmének, de térjünk ki erre kicsit később.
Január elején a Xinhua hivatalos kínai hírügynökség közölte, hogy a pekingi vezetés szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az ukrajnai válság – vagyis Oroszország hibrid háborúja Ukrajna ellen – mielőbb lezáruljon. Január 17-én pedig Xi Jinping (Hszi Csin-ping) kínai elnök Davosban, a Világgazdasági Fórum alkalmával találkozott Petro Porosenko ukrán elnökkel, majd a két politikus meglepő nyilatkozatot tett az országaik előtt álló, eddig ki nem használt perspektívákról. Bejelentésük lényege, hogy kapcsolataikat stratégiai szintre kívánják emelni.
A hír azért meglepő, mert egyrészt Peking eddig az orosz érdekek felé hajló semlegességgel szemlélte a Donbaszban – azaz a donyecki és luhanszki területen (oblaszty) – zajló konfliktust, sőt tudomásul vette a Krím bekebelezését is.
Mi történt, hogy Pekingben ennyire és ilyen hirtelen megváltozott a széljárás?
A fordulat talán tényleg váratlanul jött, de korántsem érhette meglepetésként azokat, akik látták, hogy az egész ázsiai posztszovjet térségben (Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, sőt még a zavaros belső állapotokkal terhelt Tádzsikisztán is ide tartozik) Peking egy ideje már minden gazdasági kezdeményezést átvett az oroszoktól. Vannak ugyan feszültségek, melyek elsősorban etnikai-vallási jellegűek. A felsorolt államokban a radikális iszlamista erők nem nézik jó szemmel Peking elnyomó politikáját, melyet a többségében muszlimok által lakott Xinjiang-Uyghur (Hszincsiang-Ujgur) tartományban folytat, ezzel szemben állami szinten a viszonyok kiegyensúlyozottak, gazdaságilag pedig Kína dominálja a kapcsolatokat.
Ehhez nagyon hasonló játszódott le csöndben Ukrajnában is. A kínai állam roppant nagy földterületeket vett bérbe – jelentések szerint 3 millió hektárt, ami Ukrajna területének 5 százaléka s Belgium méretével azonos – a dnyepropetrovszki térségben; ez közvetlenül határos a Donbasszal. Itt már két éve elkezdődött az intenzív mezőgazdasági termelés feltételeinek kialakítása.
Most sem történt egyéb, mint hogy az ukrán-kínai kapcsolatok egy új, stratégiai szakaszukhoz értek, ráadásul deklaráltan is szerves részévé váltak egy nagyobb geopolitikai küzdelemnek. Porosenko nyilatkozatai már a kínai befektetők dombaszi megjelenését is vizionálták, ami, tekintettel arra, hogy a 2015 februárjában német, illetve francia bábáskodás mellett aláírt Minszki Megállapodásokból semmi sem teljesült, egyelőre ugyan utópisztikus, de a dolgok menetét azért jól jelzi. Különösen, mert sem Európa, sem pedig az Egyesült Államok nem tolongott, hogy pénzt áldozzon a donbaszi elavult szovjet infrastruktúra modernizációjára.
De még mindig válaszra vár a kérdés, miért épp most jött el az ideje annak, hogy Peking kiterítse a kártyáit, s olyan vállalkozásba fogjon, mely veszélyezteti eddigi szívélyes viszonyát Moszkvával? Elvégre a Kreml a múlt évben jelentette be, hogy válaszként az Obama-adminisztráció Oroszországgal szemben vitt politikájára, a maga részéről Kínát tekinti nagyhatalmi partnernek, mely – eltérően Brüsszeltől, nem is beszélve Washingtonról – a Krím bekebelezését követően nemhogy szankciókat nem vezetett be, de mindent megtett a szankciók aláásása érdekében. Ha viszont Peking most megköti a maga stratégiai szövetségét Porosenkóval, akkor – ahogy az egyik független orosz kommentáríró szellemesen megjegyezte – „az orosz-kínai kapcsolatok már aligha lehetnek olyan »nagyon« stratégiaiak”.
A magyarázat Donald Trump győzelme, s az attól való pekingi félelem, hogy Vlagyimir Putyin összefoghat az amerikai elnökkel Peking ellenében, elvégre annak eddig megismert politikai krédója Kínát nevezte meg Amerika és az amerikai gazdaság legfőbb ellenségének. Ismervén a nagyon óvatos hivatalos kínai észjárást, az is lehet, hogy Xi Jinping egyelőre csak jelzésnek, méghozzá hatásos jelzésnek szánta a Porosenkóval való találkozót és az azt követő bejelentéseket. Ám nem kétséges, Kína olyan volumenű befektetésekkel van már jelen Ukrajnában, melyek messze meghaladják az efféle puszta diplomáciai „jelzések” szintjét.
Meglehet, igen hamar eljön az idő, amikor a magyar kormánynak is el kell majd gondolkodnia: mi lesz a „keleti nyitással”, ha választani kell Moszkva és Peking között?
