Snowden és Trump
„Ugyanaz a »politikai homeopátiában« való vakhit íratta alá amerikaiak ezreivel a Snowden-petíciót, mellyel a szélsőséges és populista alt-right végigkampányolta 2016-ot, s mely Trumpot 2017-ben a Fehér Házig juttatta.”
Felkerült az egymilliomodik aláírás is arra a listára, mely az amerikai – és nem csak az amerikai – kormánytól követeli az Edward Snowdennel szembeni eljárás megszüntetését, sőt az illető teljes rehabilitálását. Minthogy a petíciót nem csak amerikaiak írták alá, sőt a maga nemében nemzetközi akcióról van szó, tulajdonképpen az egymillió aláírás nem is sok, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy számos kormány létezik, mely szívesen kampányolhatott a háttérből Snowden mellett. Ne feledjük, az amerikai titkosszolgálat egykori külső munkatársa jelenleg valahol Moszkvában honol, szoros szövetségese, Julian Assange, a Moszkvának dolgozó WikiLeaks alapítója pedig a Kreml bábjaként viselkedő Ecuador londoni nagykövetségén.
De Snowden és Assange között, bár ugyanaz a jelenség dobta fel őket a felszínre, illő különbséget tenni. Az előbbit a jelek szerint komoly belső, morális vívódás kalauzolta el a hazaárulásig, a másikat viszont a szélhámosság és pénzéhség a kémkedésig és a Moszkvával való együttműködésig.
Bár már többször írtam a jelenségről, talán nem haszontalan néhány tényt ismét rögzíteni. Különösen, hogy Donald Trump november 8-i megválasztása Amerika elnökévé egészen más megvilágításba helyezi az egész történetet.
Az 1989-es kelet-európai rendszerváltásokat és különösen a Szovjetunió 1991 decemberi összeomlását követően, vagyis abban a pillanatban, amikor Francis Fukuyama szerint a történelemnek vége szakadt, merész elgondolás fogant meg számos vezető politikus s elsősorban néhány amerikai fejében. Úgy vélték, a nyugati-keleti megosztottság elmúltával a titkosszolgálatok elemző munkájának egyes elemeit bátran kiszervezhetik külső szakértő cégekhez, különösen azokat, amelyek nem érintenek közvetlen államtitkokat, illetve amelyek aktualitása gyorsan inflálódik. A későbbi események persze rádöbbentették az illetékeseket, hogy átléphetetlen kordont nem lehet vonni a különböző minőségű információk közé. Szelektálni pedig még kevésbé lehet közöttük, tekintettel arra, hogy 9/11-et, Putyin 2008-as színeváltozását, az „arab tavaszt”, Kína katonai radikalizálódását, s az illiberális államrendszerek megjelenését követően olyan mennyiségű adat került a titkosszolgálatok birtokába, hogy azzal megküzdeni még az Egyesült Állam sem képes, pedig ott tizenhét titkosszolgálat dolgozik.
Számos oka volt a kiszivárgásoknak, de ezek között egyetlen egy sem volt olyan, mint amilyenek miatt az ötvenes években Moszkva oly sikerrel törte fel az amerikai atomtitkot, illetve a brit kémelhárítás (MI5) belső struktúráit. Nem ideológiailag elkötelezett mesterkémek továbbítottak az ellenséghez – ez esetben Moszkvába és Pekingbe – az információkat, hanem pszichopaták, szélhámosok vagy olyan, személyiségzavarral küszködő egyének, mint Snowden. Az információk véletlenül, s mintegy esetlegesen jutottak illetéktelenekhez, ám – megint csak szemben az ötvenes évekkel – nem egy-egy nagyobb horderejű ügyben, hanem ügyek tízezreiben. Egy-egy szivárogtatás, mindenféle válogatás vagy célzatosság nélkül, akár több százezer minősített anyagot is tartalmazott, ami mutatja: nem profik munkájáról van szó.
Ám, hogy a mostani információk felértek egy atomtitkokkal, mi sem bizonyítja jobban, mint Hillary Clinton veresége.
Az, hogy ma, amikor egyre konkrétebb körvonalai tapasztalhatók egy ismételt – igaz, a korábbihoz képest más dimenziókban és más súlycsoportokban vívott – hidegháborúnak, s már az első komoly csapások is bekövetkeztek, alighanem a titkosszolgálati struktúrák kezdik újragondolni munkájuk feltételeit. Aligha kétséges: mind a minősítési, mind pedig a személyi feltételek szigorodni fognak, ha nem szigorodtak már eddig is, amiről a dolgok természeténél fogva nyilvánvalóan nem rendelkezhetünk hiteles hírekkel.
De vajon elégséges lesz-e mindez, hogy a nyugati nyitott társadalmak megküzdjenek a keletiek zárt, s ezáltal eleve jobban védhető intézményeivel? Efelől nekünk, magyaroknak a „keleti nyitás” politikájának meghirdetése óta már indokolt kételyeink vannak, s január 20-a, vagyis Trump beiktatása után a nyugatiaknak is igencsak gyorsan lehetnek majd hasonló kételyeik.
Hogy mennyire így van ez, jól mutatja az amerikai titkosszolgálatok egyre nyíltabb és összehangolt fellépése a Trump által meghirdetett amerikai-orosz viszony újratervezése miatt. De hogy az az információmennyiség, mely már most birtokukban van a megválasztott elnökről, elég lesz-e ahhoz, hogy mozgásterét korlátozzák vagy pozíciójában ellehetetlenítsék, az kétséges. Elvégre ugyanaz a „politikai homeopátiában” való vakhit íratta alá amerikaiak ezreivel a Snowden-petíciót, mellyel a szélsőséges és populista alt-right végigkampányolta 2016-ot, s mely Trumpot végül a Fehér Házig juttatta. Valóságos ötödik hadoszlop ez, melyre Moszkva vagy Peking – nem úgy, mint korábban, az amerikai Kommunista Párt gazdáiként – ezúttal egyetlen fillért sem költött.
