Európa-projekt: kinek a bűne a kudarc?
„Nyugat-Európa politikai elitje abba a tévhitbe ringatta magát, hogy elég a piacokat elfoglalni ahhoz, hogy legyőzzük egy-egy társadalom rosszabbik énjét. Ma már tudjuk, nem elég. Ezek a társadalmak nem az előnyökből tanulnak, hanem a büntetésből. Márpedig Kelet-Európa megbüntetése elmaradt. Ha az unió felbomlik, talán végre erre is sor kerül majd.”
Kakuk György (1964-2017) emlékének ajánlva.
A hagyományoknak megfelelően Soros György a Project Syndicate honlapján értékelte az épp kifutó 2016-os évet. Érvei világosak és meggyőzőek, de szemben a korábbi hasonló írásaival, ezúttal elmaradt a diagnózist korábban mindig követő megoldási javaslatok listája. A szöveg hangulata is inkább szomorú, amit kiemel, hogy szokatlanul személyes is. És ami ugyancsak egyedinek számít: a szerző most először jól láthatóan tanácstalannak tűnik.
Soros maga is keresi a történelmi párhuzamokat; nem véletlen, hogy a globális bizonytalansággal kapcsolatban gyermekkorának nyomasztó élményét, a holokausztot s az abból fakadó fenyegetettséget említi, melyből szerencsére sikerült megmenekülnie. A következmények s a történelmi kényszerreakciók szempontjából pedig a sztálini kommunizmusra is hivatkozik, mely elől viszont sikerült elmenekülnie. Vajon a 21. század újrajátszaná az előző évszázad harmincéves háborúját?
Sorost leginkább Európa aggasztja, melynek gazdasági és kulturális megosztottsága szinte visszafordíthatatlan károkat okozott az uniós projektnek, és sok társadalmat visszavetett a nemzetállami frusztráltságba. Ennek megelőzésére szerinte lett volna mód, ha – az Egyesült Államok második világháború utáni politikájának példájára támaszkodva – Németország önzetlenül a bajba került államok megsegítésére siet, s nem a gazdasági megszorításokat erőlteti.
Az, hogy a Marshall-segély, más szóval Marshall-terv (1948-1952) megmentette a Nyugatot, s főként Németországot, az nem vitás. De vajon azonos-e a két szituáció: a mai válság és a világháború utáni kibontakozás, és a viszonyok stabilitásán túl valóban a segély mélyítette volna el a háborút okozó és a háborút megszenvedett nyugati országok demokratikus és liberális átalakulását? Ebben én kételkedem.
Vegyük sorra, mi is történt pont 70 évvel ezelőtt, s az akkori valóság vajon rávetíthető-e hitelt érdemlően a mai kihívásokra?
1. Mielőtt az Egyesült Államok 1947-ben felajánlotta volna a Marshall-segélyt az arra rászoruló európai államoknak (nemcsak a nyugatiaknak, de a keletieknek is, ám ezek a moszkvai kényszer hatására azt visszautasították), először is – szövetségeseivel együtt – 1945-ben legyőzte Németországot, majd megszállta azt.
2. A náci pártot és valamennyi intézményét azonnal betiltották, üldözték bármilyen természetű felélesztésüket, sőt kultuszukat, akár személyes, zárt körben is.
3. Betiltották azokat a politikai és történelmi műveket, melyek alkalmasak lehettek arra, hogy fenntartsák a náci legitimációt.
4. Közvetlenül a megszállást követően komoly felelősségre vonások történtek, és nem csak Nürnbergben, hanem lokálisan is. A legelső időszakban akár szabályos jogi procedúra nélkül is végrehajtottak kivégzéseket, kifejezetten megtorló célzattal. Ezrekre rúgott a súlyos börtönbüntetések száma.
5. Miután a megtorlások lezárultak, a kevésbé exponált vagy komoly szakmai tudással rendelkező volt náciknak felajánlották karrierjük újrakezdését. Mindezzel a megszállók egyértelművé kívánták tenni, hogy a régi elitnek semmi esélye sincs közösségként visszatérni, sőt megbélyegezettek maradnak, de van mód az egyéni startra, ha a múlttal szakítanak.
6. A szövetségesek – s leginkább az Egyesült Államok – által Németországba küldött szakemberek megírták az új alkotmányt, és megteremtették az első olyan intézményeket, melyek nélkülözhetetlenek voltak a demokratikus rend kialakításakor s azok működtetésénél.
Lehetséges lenne ma egy, súlyában ehhez hasonló beavatkozás ahhoz, hogy az Európai Unió gazdasági és politikai integrációja ne lehetetlenüljön teljesen el a nemzetállami korlátoltság hatására? Nem, nem lenne lehetséges. Vajon használt volna, ha Berlin vállalja a felhalmozott adósságok leírását, és lehetővé tette volna ezzel az európai periféria válságtársadalmainak gazdasági jellegű átállítását?
Nos, a kelet-európai példák – de jószerével a görög is – rá a bizonyíték, hogy semmiképp. Alapvetően kulturális különbségek teszik a szemünk előtt tönkre az Európai Uniót, s ezen belül az a tény, hogy míg az „északnyugati” demokráciák teljesítették vállalásaikat, meghozva a szükséges áldozatokat is, addig a többiek nem. Ez utóbbiak ráadásul igyekeznek saját nacionalista horrormúltjukat ráerőltetni az egész kontinensre – pikáns részletként: ma már orosz segédlettel. Hogy e kelet-európai nemzeti horrortörténelmek lényegükben azonosak azzal, ami miatt az Egyesült Államoknak csak a legutóbbi világháborúban 600 ezer fiát kellett elvesztenie s szövetségeseivel megszállni Németországot, a maga nemében nem is tűnik véletlennek. Elég erre a mai Lengyelország és Magyarország példáját ide idézni.
Nyugat-Európa politikai elitje ugyanabba a tévhitbe ringatta magát, mint Soros György: hogy elég a piacokat elfoglalni ahhoz, hogy legyőzzük egy-egy társadalom rosszabbik énjét. Ma már tudjuk, nem elég. Ezek a társadalmak nem az előnyökből tanulnak, azokról kedvtelve akár le is mondanak, hanem a büntetésből. Márpedig Kelet-Európa megbüntetése elmaradt. Ha az unió felbomlik, talán végre erre is sor kerül majd.
