Obama és a palesztinok: semmiért egészen
„Nem vitás, Bush és az akkori hadvezetés rosszul mérte fel a helyzetet, s katonapolitikailag kifejezetten rossz döntéseket hozott, ugyanakkor Obama Közel-Kelet politikája, a mostani BT-határozattal együtt, nem a korábbi tévedések felülvizsgálata és korrekciója, hanem azok betetőzése.”
Mint ismeretes, az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban ítélte el az Izrael által folytatott nyugati-parti telepítési politikát, miközben teljesen figyelmen kívül hagyta azokat a palesztin cselekményeket, melyek a mai – mindkét fél számára előnytelen – helyzethez vezettek. Ismervén a világszervezet összetételének alapos megváltozását, egy ilyen fejlemény várható volt, de nem a Biztonsági Tanácsban. Ott ugyanis az állandó – és egyben alapító – tag Egyesült Államok az elmúlt közel negyven évben következetesen megvétózta az efféle egyoldalú próbálkozásokat. Most nem ez történt, az Obama-adminisztráció egyik utolsó ténykedéseként Samantha Power ENSZ-nagykövet tartózkodott. A tanács többi tagországa igennel szavazott, a beterjesztők is, azaz Malajzia, Szenegál, Új-Zéland és Venezuela; nemkülönben a többi tag: Angola, Egyiptom, Franciaország, Japán, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország, Spanyolország, Ukrajna és Uruguay.
A lépésnek elvileg nem kellene különösebb hordereje legyen, így következményeit sem kellene túlbecsülni, de új helyzet van a világpolitikában, így nagy valószínűséggel nagyobb hullámokat vet majd mindez, mint vetett volna bármikor korábban.
Nézzük először is amerikai szempontból a fejleményeket. A döntés beleillik abba az obamai külpolitikába, mely felszámolta Izrael és az Egyesült Államok korábbi különleges kapcsolatrendszerét. Ezt a rendszert az a felismerés alakította ki és működtette – főként a Hatnapos Háború (1967) után –, hogy a zsidó állam a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, kultúrája pedig szorosan kapcsolódik a nyugati társadalmak nyitott életformájához. Mindezt felerősítette az a geopolitikai realitás is, hogy míg Izraelt a Nyugat támogatta, addig arab szomszédainak a Szovjetunió és Kína volt a szövetségese.
Az Obama-adminisztráció kifejezett szimpátiával figyelte a 2011-ben elindult „arab tavaszt”, de annak különféle kimenetelű bukásai után tétlenül hagyta, hogy a térség legelvadultabb iszlamista elemei sorra hatalomra kerüljenek. Sokáig tartotta magát az a narratíva, hogy a fejleményekért a George W. Bush által forszírozott agresszív fellépések – különösen az iraki beavatkozás – a felelősek. Ám az ENSZ BT-ben most elfoglalt amerikai álláspont világossá teszi, hogy ez csak félig-meddig igaz: nem vitás, hogy Bush és az akkori hadvezetés rosszul mérte fel a helyzetet, s katonapolitikailag kifejezetten rossz döntéseket hozott, ugyanakkor Obama Közel-Kelet politikája, ezzel a BT-határozattal együtt, nem a korábbi tévedések felülvizsgálata és korrekciója, hanem azok betetőzése.
Nyilvánosságot láttak olyan információk, hogy Obama kérésére a BT-határozatot sürgető palesztinok azért mentek bele a szavazás elhalasztásába, hogy az ne zavarja meg az elnökválasztást, s ne rontsa Hillary Clinton esélyeit. Bizonyíték nincs rá, hogy így történt volna, de a palesztin vezetés, a november 8-i választás eredményének fényében aligha követhetett volna el nagyobb hibát, mint hogy a halasztás mellett döntsön. Donald Trump ugyanis, akinek ajándék minden lehetőség, mellyel magát az Obama-örökséggel szemben pozicionálhatja, kihívásnak, sőt provokációnak tekinti majd a BT-határozatot, és mindent meg fog tenni, hogy azt megfossza a most megszerzett washingtoni legitimációtól. Persze, a palesztin vezetésen a múltban gyakran kifogott az ennél egyszerűbb képletek átlátása is, az viszont szinte érthetetlen, mi ösztönözte Obamát, hogy egy ilyen csapdát állítson fel önmagának, s abba bele is sétáljon. Ezt követően aligha lesz akadálya az amerikai követség Jeruzsálembe költöztetésének, s nagy valószínűséggel a nyugati-parti zsidó telepesek okozta probléma is inkább izraeli hatáskörbe utalandó belügy marad.
Szintén érdekes kérdés, hogy változott volna-e az Izraellel kapcsolatos amerikai politika, ha történetesen Hillary Clinton nyeri a választást? Mert, ha igen, akkor kétségbe kell vonnunk azt a külpolitikára vonatkozó konszenzust, mely Obama és Clinton között a kampány időszakában nyilvánvalónak tűnt. Igaz, a Ha’aretz még a nyár elején arról számolt be, hogy kampánya zsidó támogatóival találkozva Clinton azt mondta: „Jobb barátja leszek Izraelnek, mint a jelenlegi elnök.” Minderről persze a palesztin vezetők is értesülhettek, s ennek fényében kifejezetten elképesztő ostobaságnak tűnik, ha belementek a határozat-tervezet benyújtásának elhalasztásába. Ám persze az is lehet, hogy az Obama és a palesztinok között létrejött megállapodás merő kitaláció; ez esetben viszont csak arra következtethetünk, hogy mindössze önös presztízsszempontok vezették a jelenlegi amerikai elnököt, amikor Trumpnak Izrael ügyében egy időzített bombát kívánt örökül hagyni. Ez pedig már nem egyszerűen politikai, sokkal inkább morális hiba. Arról nem is beszélve – lásd fent –, hogy a BT-határozat átengedése a palesztinoknak használ a legkevésbé, és egyben tovább rontja az ENSZ amúgy is rogyadozó tekintélyét.
Annál is inkább, mert bár a kialakult helyzet árthat Izraelnek, paradox módon kifejezetten a kezére játszik Benjamin Netanjahunak. Az izraeli miniszterelnök politikailag már rég abból él, hogy rálicitál a palesztinok provokációira. Lehet, hogy a világban csak kevesen hisznek neki, amikor a problémák forrásaként Mahmúd Abbászra mutogat, de hazai politikai dominanciáját éppen ez garantálja. Bármilyen megegyezési kísérlet terve a palesztinokkal a lakosság legalább felénél az árulással azonos, a teljesen kettészakadt izraeli társadalom másik része pedig egyre kiábrándultabban csak merő dilettantizmust, utópikus képzelgést lát az ilyesmiben. Különösen felerősödött a hangja a megegyezést elutasítóknak, amióta tömegével érkeztek a volt Szovjetunió területéről a friss alijázók (bevándorlók); Izrael épp úgy bevásárolt velük, mint az Európai Unió a bővítés révén befogadott kelet-európai társadalmakkal.
Izraelben lassan, de végérvényesen elmúlt az utópiák nagy korszaka. Az, amit még a Hatnapos Háború nemzeti élménye táplált, s amikor még nem épült ki a Nyugati-part körüli kerítésnél is magasabb fal a „liberális hazaáruló” zsidók és az „illiberális fasiszta” zsidók között. Miközben erre lassan rámegy Izrael demokratikus öröksége, Netanjahu úgy lubickol a zavarosban, mint hal a vízben. Obama döntése pedig jócskán ráerősített erre.
Pedig Jeruzsálem előtt eddig soha nem látott regionális lehetőségek tárultak fel az utóbbi időben. Bassár el-Aszad rezsimje széthullt, Szíria helyén – orosz segítség ide vagy oda – a régi államalakulat már nem rekonstruálható. Ennélfogva a Golán-fensík státuszának rendezésében Izrael mindenkivel szemben behozhatatlan előnyt élvez. Libanont és Jordániát dermedt félelemben tartja a területükön felgyűlt milliós szír menekülttömeg; aligha fontolgathatnak egy Izraellel szembeni fellépést. Abdel Fatah el-Sziszi elnök Egyiptoma nagyobb belső gondokkal küzd, mint Muhammad Morszi elnök idején. A térség két meghatározó középhatalmát – Törökországot és Iránt – is rendszereik instabilitása, illetve ideológiai vagy etnikai megosztottság kergeti kényszerű szövetségekbe. Jeruzsálem, hogy a helyzet egyértelmű nyertese legyen, csak nemzetközi támogatást kellene találjon. Ezzel ismét úgy tekintenének rá, mint a térségi stabilitás legitim garanciájára. Netanjahu azonban távol áll attól, hogy megbízható partnert lássanak benne.
Végül érdekes a kérdést palesztin oldalról is megvizsgálni, különösen, mert – szerintem ez esetben indokolatlanul – sokan azt vetik Netanjahu szemére, hogy végső célja a két különálló állam, Izrael és Palesztina létrejöttének a megakadályozása. Hogy a miniszterelnök nem akar két államot, az több mint nyilvánvaló, de mindez egy folyamat következménye, mely nem akkor vette kezdetét, amikor a zsidó telepesek megjelentek a Nyugati-parton, hanem amikor a palesztinok elutasították Ehud Olmert izraeli miniszterelnök tervét a vitatott területek felosztásáról és a békemegállapodásról. Ennél nagyvonalúbb ajánlatot ugyanis a palesztin nép nem kaphatott, s – az azóta eltelt esztendők eseményeinek tükrében kijelenthető– soha nem is fog már kapni. Azok, akik a mostani BT-határozattól ennek a lehetőségnek a visszatértét remélik, nem értik az alaphelyzetet. Olmert 2008-as visszautasítása palesztin részről egyértelműen jelezte: ha van a Közel-Keleten nép, mely hallani sem akar két államról, s különösen nem a létező Izraelről, az maga a palesztin. Mindenkori kormánya pedig csak kiszolgálja ezt a hangulatot, sőt az események logikája folytán még gerjeszti is azt; épp úgy, ahogy ma már Netanjahu és az izraeli radikális jobboldal is a maga oldaláról.
Az amerikai tartózkodás a BT-szavazáson, vagyis a tervezet határozattá emelése szervesen illik az Obama által követett eddigi, érzelmektől és félelmektől, nem pedig észérvektől vezérelt közel-keleti politikába. Most Trumpon a sor, hogy tökélyre vigye ezt az egész képtelenséget.
