Versengő populizmusok
„Meglehet, rövidesen szembe találjuk magunkat egy olyan választói igénnyel, mely toleránsabb lesz a populizmussal szemben, ha az nem akar rendszerváltó és demokráciaellenes lenni, s nem számolja fel egy-egy társadalom jogbiztonságát, mint ahogy azt Orbáné már megtette, a lengyel Jarosław Kaczyńskié pedig a legjobb úton halad efelé.”
Igazi meglepetésként hatott, hogy a december 11-én győztes román szociáldemokraták (PSD) egy muszlim vallású nőt, Sevil Shhaidehet jelöltek miniszterelnöknek, aki ráadásul egy olyan szír férfinak a felesége, aki csak 2011-ben kapott román állampolgárságot. A döntés mesterinek tűnik, pedig csak annak a populista kurzusnak a folytatása, mely a baloldal választási kampányát meghatározta és sikerre is vitte.
Ennyivel azonban nem zárható le a dolog, ugyanis a miniszterelnök személyének kiválasztása nem egyszerűen csak azoknak üzenet, akik a baloldalra szavaztak, hanem a nemzetközi közösségnek is. Állásfoglalás, hogy a szociáldemokraták nem óhajtják ott folytatni, ahol a kampányban abbahagyták. Akkor kijelentéseik kisebbségellenesek, migránsellenesek és nacionalisták voltak, ám politikájukban nem óhajtanak sem kisebbségellenesek, sem migránsellenesek, sem pedig – fogalmazzunk óvatosan – túlzottan nacionalisták lenni. Sőt, valójában Brüsszellel szemben sem kívánnak fellépni.
Lehetett más oka is annak, hogy kit neveztek meg miniszterelnök-jelöltnek. Fogalmazzunk úgy, hogy céljuk „pedagógiai” volt – és talán ez a legfontosabb különbség aközött, amit a Magyarországon egyeduralkodó Fidesz, illetve amit a román szociáldemokraták tesznek. Utóbbiak e döntéssel egyértelművé tették, hogy tisztában vannak választóik egy részének xenofób, kisebbségellenes elvárásaival, de azt kormányon nem akarják kiszolgálni. Főként pedig nem fognak ezekre az elvárásokra és hangulatokra rálicitálni – ahogy teszi azt Orbán Viktor. Kérdés, hogy meg tudják-e tartani ezt az egyensúlyt. Ellenfelük, a magát a jobboldalra pozicionáló Nemzeti Liberális Párt (PNL) súlyos strukturális, személyi és nem utolsó sorban legitimitási gondokkal küzd. Legutóbb például olyasvalakit próbált indítani a bukaresti főpolgármester-választáson, aki a két világháború közötti náci mozgalmak ébresztgetésével és újrafazonírozásával kísérletezett. Ám ellentétben Magyarországgal, ott az ilyesmit komolyan bünteti a választói publikum, s következményeit a PNL máig nyögi, nem, hogy kétharmadot szerzett volna egy efféle politikával.
Mi ez a szembeötlő és szinte felfoghatatlan különbség a két társadalom között? Az egyik miért országvesztő, régmúlt bűnökben lel ma tömeges – kétharmados – visszaigazolást, a másik viszont miért utasítja el azt?
Úgy látom, e különbségnek két forrása van. Egyrészt a román baloldal hagyja élni a civil társadalmat és benne az értelmiséget, a szellemi elitet; s feltehetően a jobboldal sem tenne mást, ha hatalomra kerülne. Komoly elemzőmunka folyik – függetlenül pártállástól és ideológiai indoktrinációtól – s e műhelyektől a politikum támogatást nem csak remél, de kap is. Az, hogy a jobboldal végül megbukott egy nácival házalva a főpolgármesteri posztért, nem elsősorban politikai ellenfeleinél, hanem a civil társadalomnál, az értelmiségnél és a gazdasági elitnél verte ki a biztosítékot, s ennek országos következményei ma már nyilvánvalóak.
Nem mellékes ugyanakkor, hogy Romániában – Magyarországtól eltérően – nem végezték ki a diplomáciai kart, mely garanciája annak, hogy az ország el ne szigetelődjék. A diplomaták azok, akik a veszélyekre idejekorán figyelmeztetni tudják a kormányt, s ha az vonakodna, akár a társadalom egészét. Magyarországon az efféle nélkülözhetetlen figyelmeztető mechanizmus ma nem létezik.
A másik különbség a román történelem közelmúltjában rejlik. A Ceauşescu-éra emléke, az összekuszált indulatok dacára a többségben igen negatív érzelemként rögzült. Elég olvasni a kortárs Magyarország politikai állapotáról szóló román elemzéseket, hogy észrevegyük azt au undort, ami a szerzőket magával ragadja annak láttán, mennyi kapcsolódási pont van az orbáni és a ceauşescui politika között – annak következményeivel terhesen. Intő jel a kultúra drasztikus lecsúszása; az állami és politikai rendszerszintű korrupció; a nagy elosztó rendszerek széthullása; a titkosszolgálatok túlhatalmi burjánzása; az egész országot elszigeteltségbe taszító nacionalizmus; a tömeges elszegényedés és nélkülözés; a célkeresztbe állított civil társadalom. Egyre több olyan elemzés jelenik meg szomszédunkban és szerte a nagyvilágban, mely nemcsak a párhuzamokat írja le meglehetős pontossággal, hanem azt is, hogy mindez hova vezet.
A kádári lágy diktatúra ilyen ismeretekkel és ezért kellő óvatossággal nem ruházta fel a magyar polgárt; mindennek egyenes következménye, hogy Romániában sokkal tisztábban látják, hova és mibe rohan Orbán rendszere s vele együtt az egész magyar társadalom.
Már a fenti két példa is mutatja, hogy nem lehet egy kalap alá venni a pártok és kormányok egyre differenciálódó populizmusát. Egy párt vagy kormány akkor lesz sikeres, ha bizonyítja választóinak, hogy a globalizáció nem csak elkerülhetetlen, de a vele együtt járó átalakulás áldozatainak száma – gazdasági és biztonsági szempontból – jó kormányzással minimalizálható; hogy a multikulturalitásnak alternatívája nincs, és ezért a bezárkózó nemzetek elkerülhetetlenül az évszázad vesztesei maradnak.
Meglehet, rövidesen szembe találjuk magunkat egy olyan artikulált választói igénnyel, mely toleránsabb lesz a populizmussal szemben, ha az nem akar rendszerváltó és demokráciaellenes lenni, s nem számolja fel egy-egy társadalom jogbiztonságát, mint ahogy Orbáné azt már megtette, a lengyel Jarosław Kaczyńskié pedig a legjobb úton halad efelé. A román példa erre a legbeszédesebb. Az egyetlen biztató elem ebben a lehangoló valóságban az, hogy az efféle rendszerek csak addig képesek fennmaradni, amíg emelni tudják a tétet. Egy idő után azonban a tartalékok törvényszerűen elfogynak, s az inga visszalendül.
