Egy gyilkosság anatómiája
„Az orosz-török – és emellett iráni – együttműködésen munkálkodó, hatvankét éves Andrej Karlov nagykövet halála frusztrált és szimbolikus válasz arra a geopolitikai és ideológiai váltásra, melyet Erdoğan az elmúlt tizennyolc hónapban végrehajtott.”
December 19-én, alig hogy belekezdett beszédébe Andrej Karlov orosz nagykövet Ankara egyik előkelő kiállítóterében, ahol az Oroszország török szemmel című fotókiállítás megnyitója zajlott, egy 22 éves, civil ruhás férfi agyonlőtte a diplomatát. Egyelőre nem tisztázott, hogy elhangzott-e az „Allah nagy!” szokásos terrorista kiáltás, de az tény – többen egybehangzóan megerősítették a gyilkosságot követően –, hogy a lövések előtt a fiatalember azt kiáltotta: „Mi Aleppóban halunk meg, te viszont itt!”.
A fiatalembert Mevlüt Mert Altıntaşnak hívták, 1994. június 24-én született a nyugat-anatóliai Aydin tartomány Söke járásának egyik kis falujában. Alig két és fél évvel ezelőtt került ki az İzmirben lévő rendőriskolából, ahonnan egyenesen a fővárosba vezényelték a rendfenntartó egységekhez. Mind az orosz, mind pedig a török hatóságok siettek bejelenteni, hogy „terrorista akcióról” van szó, s egyes hírügynökségek már azt találgatták, vajon a Szíriában, al-Aszad csapatai ellen harcoló, al-Kaida hátterű al-Nuszra Front szimpatizánsa lett volna-e Altıntaş, vagy pedig inkább Fethullah Gülen hitszónok követője. Mint ismeretes, az Amerikában, emigrációban élő Gülen ellen Recep Tayyip Erdoğan elnök elkeseredett harcot vív már jó ideje. Ezek a hírek egyelőre nem igazolódtak be. Bármi lehetséges, de egyre valószínűbb: nem egy efféle elkötelezettség a gyilkosság mozgatója, az inkább Erdoğan kaotikus, egyre követhetetlenebb politikájának következménye.
Azt követően, hogy 2002-ben Erdoğan pártja, a populista-nacionalista és illiberális Jog és Fejlődés (AKP) hatalomra került, egyre inkább eltávolodni látszott azoktól a céloktól, melyekkel a török politikát az államalapító, Kemal Atatürk felruházta. Visszatérést hirdetett az oszmán időszak iszlamista örökségéhez, s egyesíteni igyekezett mindazokat, akik jó egy évszázadra ugyan elnyomták önmagukban a nagy-türk identitást, de feladni azt egy pillanatig sem voltak hajlandóak. A párt fő ideológusa, Ahmet Davutoğlu korábbi külügyminiszter (2009-2014), majd miniszterelnök (2014-2016), ezt egy – magyarul is olvasható – alapos munkában írta le, mely úgyszólván bibliája lett mindazoknak, akiket politikailag a hajdani török nagyság inspirált. Hogy az AKP stabilan maga mögött tudhatta Anatólia legelmaradottabb, legiskolázatlanabb néprétegeinek egyértelmű támogatását, s máig úgy tűnik, az AKP leválthatatlanná vált, az ennek az ideológiának volt köszönhető.
Davutoğlu józanul mérlegelte, hogy Törökország számára az európai uniós perspektíva, minden vonzó lehetősége mellett elképzelhetetlen; a lakosság nem támogatja azokat az elvárásokat, amelyek a nyugati demokráciák vallott értékeiből fakadnak. Ugyanakkor a közel-keleti hajdani oszmán egység, illetve Törökország regionális vezető szerepe nagyon is visszaszerezhető, ha a nyugati liberális eszméket az új török elit megtagadja s iszlamista alapon ígér biztonságot és jóvátételt mindazoknak, akiket az első, majd második világháborút követő realitások működésre képtelen, művi államokba kényszerítettek élni, az egykori Oszmán Birodalom romjain.
Davutoğlu elméletének egyetlen gyengéje volt, hogy mindezt megvalósíthatónak gondolta Törökország korábbi – azaz NATO-s – szövetségesi elkötelezettségei mellett. Erdoğan viszont azzal szembesült, hogy az új realitások nem tesznek lehetővé egy efféle programot. Bár annak megvalósításáról nem mondott le, rövidtávon mégis feladta céljait.
Törökország az iszlamista építkezés lázában megtagadta korábbi szoros kapcsolatait Izraellel, később azonban visszatáncolni próbált, s bár Jeruzsálem bizalmát érthető módon nem szerezte vissza, összekuszálta azok „koherens” világképét, akiknek Davutoğlu korábban egyértelmű iszlamizációt ígért. Törökország évtizedeken keresztül a szíriai Aszad rendszer eltökélt ellenfele volt, mind geopolitika, mind ideológiai értelemben, ám azzal, hogy bocsánatot kért Moszkvától, amiért lelőtte annak egyik – török területek fölé berepült – vadászbombázóját, s megbékélni látszik az oroszok szíriai jelenlétével, megint csak feladott valamit a 2002 óta kergetett álmokból. Az pedig igazi árulásnak számított, hogy kész együttműködni Iránnal a közel-keleti eljövendő új hatalmi osztozkodásban, vagyis: elárulta mind a szunnitákat, mind pedig korábbi szoros szövetségeseit, így Szaúd-Arábiát.
Hogy még egyértelműbb legyen a kép: akkor, amikor azon a bizonyos fotókiállításon az ifjú Altıntaş meghúzta fegyverének ravaszát, Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter épp egy repülőgép fedélzetén utazott Moszkvába, hogy ott orosz és iráni kollégájával hozzon össze egy megállapodást, melyet a legtöbb török, de főként azok, akik az AKP és Erdoğan mellett 2002 óta kitartottak, árulásnak tartanak.
Az orosz-török – és emellett iráni – együttműködésen munkálkodó, hatvankét éves Andrej Karlov nagykövet halála frusztrált és szimbolikus válasz arra a geopolitikai és ideológiai váltásra, melyet Erdoğan az elmúlt tizennyolc hónapban végrehajtott. Ám meglehet, nyitánya lesz egy olyan ellenállásnak, melyre a török hadsereg – az idei elfuserált puccskísérlet bizonyítja – már képtelennek bizonyult, ám Erdoğan eddigi legelszántabb, de vele szembefordulni is kész támogatói annál inkább vállalkoznak. A népet ugyanis egyelőre Erdoğannak sem sikerült leváltani.
