Castro

„Nem bocsánatos bűn, ha nem vesszük a fáradságot, hogy az indulatok mögé nézve feltárjunk számos egyéb – akár alternatív – magyarázatot a tettekre. Ettől a Castro-kép nem lesz szebb, de saját önképünk kevésbé lesz torz, mint amilyen a Castro-gyalázóké – s tartok tőle: a hozzájuk oly hasonlatos Castróé is lehetett.”

A kívülállók nyugalmával figyelem a kiéleződő vitát Fidel Castro történelmi örökségével kapcsolatban. Sosem tartoztam szimpatizánsai közzé, így kiábrándulni belőle nem volt okom. És sosem gyaláztam olyan vehemenciával őt, hogy a legcsekélyebb mértékben is hasonlatos legyek hozzá – miként oly sokan az antikommunista oldalon.

Ám nem mondhatom, hogy ne érdekelne maga a vita; nem annak érvei, inkább a gyanítható attitűdök. Az eddig elhangzott érvekből és ellenérvekből máris többet tudtam meg kortársaimról s így önmagamról, mint reméltem múlt szombat óta, amikor a diktátor már – életkoránál és egykori életvitelénél fogva is – rég esedékes halálát végül hivatalosan bejelentették.

Két erőteljes belső motiváció osztja meg a közvélekedést vele kapcsolatban: az egyiket egy túlhajszolt, a részletek közötti különbségek analitikus megkülönböztetésére képtelen belső logika jellemzi. Ez elutasítja azt, hogy egy embert embernek tekintsünk, hisz ha egy személy befolyása az anyagi és szellemi világra oly meghatározónak tetszik, mint Castro esetében, akkor ez a túlsúly elnyom minden mást – korábbi erényeket épp úgy, mint későbbi bűnöket. Talán még látványosabban vethető ez fel a Castróval gyakran együtt emlegetett Mao esetében, akinek súlyos bűnei ma elfednek minden emberi vonást, mely őt mindemellett jellemezhette (lásd Henry Kissinger visszaemlékezéseit). Éles kontrasztban áll mindez Deng Xiao-pinggel (Teng Hsziao-ping), aki közel hasonlóan bűnös szerepet vitt nagyon sokáig, hogy aztán szerencsére hosszú élete utolsó egyharmadában emberi világot teremtsen kínaiak százmilliói számára. Ma – Castróhoz hasonlóan – Mao az emberhez nem méltó szenvedések szimbóluma, míg Deng felszámolója e szenvedésnek.

A másik megközelítést nem egy a fentiekhez hasonló, erőteljes logikai dogmatizmus jellemzi, hanem az érzelmesség. Egyesek szerint nem lehet, vagy ha lehet is, nem érdemes utópiák nélkül élni. A nagy filozófusok és a vallások alapítói valamennyien arra vállalkoztak, hogy ezt a keresletet megteremték, vagy kielégítsék. Hogy az utópiák garantálta „érzelmes társasutazásoknak” mi a vége, arról elég a 20. századi Kelet-Európa – jobb- és baloldali – értelmiségét megkérdezni.

Castróról elolvastam mindazt az irodalmat, amit általában elolvasni érdemesnek tartanak; nem volt közöttük egyetlen egy sem, mely ne foglalkozott volna külön az emberrel s külön rémtetteivel. Hogy a kettő nem választható el, az – hogy úgy mondjam – ontológiai tény; hogy a kettőt nagyon is szét kell választani, az a kritikai teória szempontjából nélkülözhetetlen, morálisan pedig szükségszerű. Castrónak megvolt a maga igaza, még akkor is, ha csak rossz válaszokat adott a megoldandó problémákra, s ha tudjuk: képzettsége és tárgyi tudása messze elmaradt a feladattól, melyet magához ragadott s melyben nem volt hajlandó osztozni senkivel.

Hogy milliók, akiknek személyes életét generációs szinten is tönkretette nem tudnak megbocsátani neki, az természetes. Miként azoknak sem kell neki megbocsátani, akiket áldatlan működése nem vagy csak távolról érintett. De nem bocsánatos bűn, ha ez utóbbiak nem veszik a fáradságot, hogy az indulatok mögé nézve feltárjanak számos egyéb – akár alternatív – magyarázatot tetteire. Ettől a Castro-kép nem lesz szebb, de saját önképünk kevésbé lesz torz, mint amilyen a Castro-gyalázóké – s tartok tőle: a hozzájuk oly hasonlatos Castróé is lehetett.

1985-ben, az Európai Kulturális Fórum alkalmával – ez egy, a Nyugatot és a Keletet összehozó helsinki utókonferencia volt Budapesten – találkoztam Régis Debray-vel. Akkor François Mitterrand kormányát képviselte, különleges tanácsadói minőségben. Húsz évvel korábban, a Havannai Egyetem vendégtanáraként szorosan kötődött Castro rendszeréhez, sőt nagy valószínűséggel itt írt esszékötete, a Révolution dans la révolution (Forradalom a forradalomban) megadhatta Castrónak az utolsó lökést, hogy kommunistává váljon. Debray később Che Guevara gerillacsapatához csatlakozott, s a bolíviai őserdőben vették őrizetbe a csapatot likvidáló katonák.

Debray találkozásunkkor mindenféle, a Fórumot érintő aktualitásról fecsegett, miközben én – Castrót és Guevarát enyhén szólva nem kedvelő emberként – magamat teszteltem: forog-e a gyomrom, amikor kezet fogok vele, rejtegetnem kell-e érzelmeimet, ha a szemébe nézek? Debray-nek nem volt semmilyen személyes – negatív vagy pozitív – kisugárzása, de a találkozás mégis tompította bennem a húsz évet átívelő ellenszenvet. És persze az emberi gyengeség is, amit azonnal észrevettem benne: láthatóan sokkal idegenebbnek érezte magát a Fórumnak helyt adó elegáns szállodában, mint ahogy – feltételeztem – érezhette magát az egykori dzsungelben, mely utóbbitól persze akkora már szellemileg és politikailag is messze eltávolodott…

E tapasztalás közelebb vitt azoknak a megértéséhez, akik mondjuk interjút készítve egy szörnyeteggel, távolságtartóak maradnak, s nem vonnak le végzetes következtetéseket, hanem azt rábízzák azokra, akikben talán épp a kívülállás teszi hitelessé a negatív összképet.

Castro bizonyos fokig maga is a banalitás lázadása volt, induláskor teljes világszemlélet-hiánnyal és a dilettánsok örök rögtönző hajlamával, amit sokan romantikus színhamisítással tettek elviselhetővé. Mára semmi sem maradt belőle, rajongói tábora leszűkült néhány felnőni képtelen aggastyánra és a valóságot megerőszakolni mindig kész, frusztrált ideológusra. Hogy bőven túlélte az időt, mely adatott neki, azt maga is érezhette, feltehetően ezért nem találkozott Barack Obamával, annak 2016 márciusi havannai látogatása során. Nem akarhatta, hogy egy színpadon lássanak valakit, aki a történelemben él, s egy másikat, aki reménytelenül kikopott a történelemből.