Miért nem működik Európa?

„Vajon az egész projekt csak Németország megfékezését szolgálta volna? Hogy Európa csendje fejében a németek megkapják mindazt, amit az unió eredményként máig felmutathat: egy 500 milliós piac domináns részét, s egy olyan közös valutát, melyet ugyan eurónak hívnak, de lényegében német márkaként funkcionál?”

Most hogy ismét felmerült az euró bevezethetősége Magyarországon – no persze, a német gazdaság és főként a Brüsszelből egyelőre csordogáló milliárdok árnyékában –, egyre abszurdabb a Duna pártjáról nézni mindazt, ami a „mag” Európa némely országában zajlik. Brexit Nagy Britanniában, napokon belül sorsdöntő referendum Itáliában, ahol egy populista, de nyerésre álló pártocska már beígért valami nagyon hasonló szcenáriót olasz módra. Franciaországban a Nemzeti Front majdnem minden vonatkozásban idomult az európai mainstream-hez – egyetlen kivétellel: ő sem szeretné országát benntartani az unióban. Hasonló hangok Hollandiából, az osztrák szélsőjobbos Szabadságpárt elnökjelöltje, Norbert Hofer pedig a napokban tette pártja céljává a távozást.

Furcsa szembesülni ennyi irracionalitással – különösen az Egyesült Államok számára semmi jóval sem kecsegtető trumpi győzelem után –, de egyre több jel utal arra, hogy ennek azért megvan a maga logikája, s tulajdonképpen az esztelenség lavináját mi magunk indítottuk el akkor, amikor óvatlanul és önfeledten eljutottunk a mai állapotokhoz.

Nem először írta le korábbi cikkeiben a brit sajtó két megbízható politikai-gazdasági elemzői, Larry Elliott és Dan Atkinson, hogy elhamarkodott, sőt kilátástalan vállalkozás volt egy annyira heterogén világot, mint Európa, belevetni a közös valuta tengerébe, de most először publikálták véleményüket szisztematikusan kifejtett formában, és kötetnyi terjedelemben (Europe isn’t Working, Yale University Press 2016). Mintha csak a sors jele lenne, ráadásul a könyv két héttel azt megelőzően került ki a nyomdából, hogy a brit polgárok június 23-án váratlanul kiszavazták magukat az unióból. Persze utóbb, e könyv üzenetének ismeretében ennek a referendumnak a végeredménye nem is tűnik már olyannyira váratlannak, de tény, mindkét szerző annak drukkolt, hogy Nagy Britannia benn maradjon, s akárcsak oly sokan, azt valószínűsítették maguk is, hogy legyenek a britek akármennyire is elkeseredettek, e lépésre azért mégse vetemednek majd. A szerzők saját elmélete cáfolt rá aztán a várakozásokra…

Vajon mennyire lehet igaz az a kijelentés, hogy Európa azért nem működik – se jól, se rosszul –, mert a projekt dominánsan politikai s nem annyira közgazdasági? Sok igazság lehet ebben a feltételezésben, különösen, ha korunk embere elgondolkodik: Jean Monnet tervén túl, hogy az egyesüléssel Európa elejét vegye a nemzetállami összeütközéseknek, mi más egyéb is húzódhat még meg az alapító atyák intenciói mögött? Vajon az egész projekt csak Németország megfékezését szolgálta volna? Hogy Európa csendje fejében a németek megkapják mindazt, amit az unió eredményként máig felmutathat: egy 500 milliós piac domináns részét, s egy olyan közös valutát, melyet ugyan eurónak hívnak, de lényegében német márkaként funkcionál?

Az efféle kérdések persze megtévesztők, különösen ha a teljes európai képet vesszük, hisz onnan szemlélve a fenti feltételezés súlyos leegyszerűsítésnek tűnik. Ha csak az aktuális olasz referendumot, a francia szélsőjobb előretörését, a Brexitet stb. vesszük, mindezek egyértelműen jelzik: nem csak monetáris ellenérzés tépázza az uniót, hisz még mindig jelentős erővel bír az egységgel szembemenő klasszikus nemzeti partikularitás is.

Elliott és Atkinson kötete ugyanakkor nem erre koncentrál, hanem kifejezetten csak a közös monetáris politikára, melyet szerintük amerikai példákra építve hoztak létre. E tekintetben a keletkezés pillanatában az euró egyfajta dollárként funkcionált volna, az Európai Központi Bank pedig úgy, mint az amerikai jegybank (Federal Rreserve Board). Ugyanakkor – mutatnak rá a szerzők – míg a felsorolt amerikai intézmények legalább egy évszázad alatt alakultak ki, s a tagállamok csak adott felkészültség és alkalmazkodás után csatlakoztak azokhoz, addig az eurót egy – adott tervezési időszakot követő – azonnali döntés hozta létre; ugyanakkor nem saját tagállami alkalmazkodásra, hanem a stabil gazdasággal rendelkező államok szolidaritására építve az egész projektet.

Kérdés, hogy a létrejött rendszer javítható-e még vagy az egész konstrukciót újra kell-e gondolni később?

Az nyilvánvaló: az euró megszüntetése az unió maradványainak a felszámolását is jelentené egyben. Ezt sejtette mintegy két évvel ezelőtt már az is, hogy ezzel a lehetőséggel senki sem akart igazán élni, bár a görög, ír és izlandi válság idején igencsak lett volna rá számos igény. A döntés megint csak politikai volt, de alternatívaként a teljes struktúra összeomlás merült fel, aminek az ódiumát senki sem vállalta volna magára.

Ez a Yale University Press által megjelentetett kiváló könyv azonban visszafogottan fogalmaz, s csak arra vállalkozik, hogy áttekintse az elkövetett politikai döntések fiskális buktatóit s újragondoljuk az európai konstrukciót. Elliott és Atkinson logikus következménynek tekinti a Brexitet, nekünk azonban ez aligha lehet elérhető – sőt túlélhető – cél, különösen kelet-európai perspektívából szemlélve a dolgokat. Míg a britek, enyhe többséggel, saját addigi identitásuk értelmét látták megkérdőjelezve az unió tagjaként, pedig pénznemüket még csak nem is váltották át időközben euróra, addig Kelet-Európa egyetlen államának a léte sem elképzelhető ma már uniós tagság nélkül, pedig öt – elszigetelt, de egyébként többé-kevésbé jól működő kivételtől, a szlováktól és szlovéntől, valamint a baltiaktól eltekintve – az eurót eddig sehol sem sikerölt bevezetni még.

Továbbgondolandó kérdés, hogy vajon csak a kohéziós alapok anyagi forrásai tennék nélkülözhetetlenné az uniót? Sokan úgy gondolják, igen. A jobboldalon őrültségnek nevezik azt a gondolatot, hogy Orbán valaha is kész lenne kivezetni az unióból Magyarországot, de mint tudjuk, ők sokszor megtévedtek már, úgyhogy a magam részéről nem venném ezt olyan biztosra. Persze, csak azt követően, hogy Magyarország elér uniós lehetőségeinek határára, s már nem várhat Brüsszelből további támogatást. Akik ebben mégsem hisznek, azoknak el kellene gondolkodniuk a nemzetállami jobboldali magyar kultusz lényegi üzenetén: aki a nemzetállamok újjászületésén ábrándozik, az ma az unió ellen dolgozik, holnap pedig jó lesz, ha felkészül a háborúra – hogy ismét Jean Monnet-t parafrazáljam.

Az Európa nem működik ugyan megállapítja a helyzet tarthatatlanságát melybe az unió manőverezte magát, de szinte belekényszeríti olvasóját annak végiggondolásába: ha egyszer ide jutottunk, hogyan kellene élhető megoldásokat találni úgy, hogy ne kelljen mindent újra és elölről kezdeni.