A bukott puccskísérlet mögött orosz érdekek állhatnak
„Az orosz felderítők feltérképezték a montenegrói miniszterelnök „napi rutinját”, vagyis ismétlődő programjait, ami arra utal, hogy feltehetően meggyilkolására is szövetkezhettek a szerb szélsőségesekkel.”
Egy hónappal ezelőtt választások zajlottak az apró balkáni államban, Montenegróban. A győztes, az országot közel harminc éve vezető Milo Đukanović és a mögötte álló, Nyugat-barát Demokratikus Szocialisták Pártja, mely elkötelezett unió- és NATO-párti politikát követ. Legjelentősebb ellenzéke, a Demokrata Fórum (korábbi szerb pártok és kisebb etnikai mozgalmak szövetsége) oroszbarát, nacionalista és következésképpen Nyugat-ellenes. Vezetőinek szeme előtt titkon továbbra is egy Nagy-Szerbia, vagy valamilyen maradék szerb-dominanciájú Jugoszlávia visszaállítása lebeg, s minthogy a demokratikus államok közössége erre épp úgy nem vevő, mint azokra a gengszter módszerekre sem, melyekkel a szövetség legradikálisabb elemei élnek, érdekeik Moszkvához kötik őket, mely utóbbinak nyilvánvalóan nincsenek különösebb fenntartásai. Különösen, mióta a Kremlben minden lehetőséget megragadnak, hogy keresztezzék az európai integrációt, illetve a transzatlanti szövetség balkáni kapcsolatait.
Đukanović nem csak azért szálka Vlagyimir Putyin szemében, mert elfogadja a Nyugat támogatását, sőt nemzetközi síkon következetesen a nyugati célok mellé áll, hanem mert a montenegrói példa ragadós lehet, s inspirálhatja azokat a térségbeli politikai erőket, melyek okkal igyekeznek távolságot tartani Oroszországtól.
A szerb nacionalisták már többször vitték utcára támogatóikat és komoly belső bizonytalanságot szült, hogy utcai harcokba torkolltak az általuk keltett zavargások. Épp ezért a NATO-tagság támogatottsága egy évvel ezelőtt megfordult, s pár hónapon keresztül a közvélemény-kutatók a „nem”-ek enyhe dominanciáját mutatták ki. A kiélesedő vitát az idei választás ismét felszította, de ez most láthatóan az „igen”-eknek kedvezett. A fordulatot minden bizonnyal a nemzetközi életben mutatkozó, egyre erősödő bizonytalanság okozta, s nem kevésbé az, hogy a montenegróiak többsége – beleérve egyes etnikumokat is – a biztonságot a NATO-tól várja, s bizalmatlanokká váltak azokkal szemben, akik inkább a Moszkva felé fordulást támogatják.
A Demokrata Fórum – oroszországi és szerbiai szövetségeseivel együtt – kétségbeesett és a jelek szerint amatőr módon megszervezett puccsot készült végrehajtani, az október 16-i választások utánra időzítve azt. Különösen, hogy az előrejelzések egyértelművé tették: az eddigi kormányzó erő, a Demokratikus Szocialisták Pártja nyeri a választásokat. Október 16-a reggelén egy volt szerb csendőrparancsnok, Bratislav Dikić, tizenkilenc társával – valamennyien paramilitáris kiképzést kaptak a múltban – átlépte a szerb-montenegrói határt, hogy az „elcsalt választások” jelszavával megszállja a parlamentet s a kulcsfontosságú fővárosi objektumokat. A titkosszolgálat azonban még a fővárosba, Podgoricába való érkezésüket megelőzően feltartóztatta őket. Az őrizetbe vételt követően lefoglalták azt a komoly fegyverarzenált is, melyet magukkal vittek; közöttük a montenegrói rendőrség kezére került számos, „különlegesen védett” telefon is, melyeket kizárólag az orosz titkosszolgálat használ.
Demokrata Fórum vezetői tagadnak, de azóta már őrizetbe vettek olyan személyeket is, akik bizonyíthatóan a pártszövetség militáns köreihez tartoznak. Megint csak félreérthetetlen bizonyíték, hogy Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök elrendelte több, az incidenssel kapcsolatba hozható orosz állampolgárságú egyén letartóztatását, majd kitoloncolását Szerbiából. Vučić egyértelművé tette nyilatkozatában: az érintetteket gyakorlatilag tetten érték miközben szerb területről szervezték a podgoricai hatalomátvételt. Arra is fény derült, hogy orosz felderítők feltérképezték a montenegrói miniszterelnök „napi rutinját”, vagyis ismétlődő programjait, s ez arra utal, hogy feltehetően meggyilkolására is szövetkezhettek a szerb szélsőségesekkel.
A főügyészség már konkrét vádaknak adott hangot, de a megfogalmazás óvatos maradt: nem közvetlenül Moszkvát, hanem „orosz nacionalistákat” említett, akik „a miniszterelnök meggyilkolására tettek kísérletet”. A montenegrói sajtó viszont sokkal szókimondóbbnak bizonyult: emlékeztetett rá, hogy ugyanezek az „orosz nacionalisták” jelentek meg Kelet-Ukrajnában 2014-ben, nyomukban azokkal a „zöld emberkékkel”, akik a reguláris orosz hadsereg tagjainak bizonyultak később.
Vlagyimir Putyin sajtószóvivője, Dmitrij Peszkov tagadta Moszkva involváltságát, de hogy ezzel sem Podgoricát, sem pedig az ügybe belekevert Belgrádot nem nyugtatta meg, azt az is jelzi, hogy az orosz Biztonsági Tanács befolyásos titkára, Nyikolaj Patrusev váratlanul Belgrádba utazott, ahol a szerb külügyminiszterrel, Ivica Dačić-csal és más, magas beosztású politikai vezetőkkel tárgyalt, megbékítendő a nehéz helyzetbe hozott szerb kormányt.
Bár a puccs és a tervezett merénylet összefüggéseinek és a részvevőknek a felgöngyölítése még folyik, a komoly politikai következmények nem maradtak el. Egyrészt Đukanović miniszterelnök, huszonhét év után, lemondott – igaz, egy efféle lépésre már egy szeptemberi interjújában is célzott –, a győztes Demokratikus Szocialisták Pártja pedig Duško Marković-ot kérte fel kormányalakításra. Đukanović ezzel nagyon megkönnyíti mind pártja, mind pedig a Nyugat-barát erők helyzetét, lévén a volt miniszterelnök a miniállam egyik legkorruptabb emberének hírében áll, s komolyan támadja őt mind a helyi független, mind pedig a nyugati sajtó.
Az oroszbarát ellenzék viszont – feltehetően az ellene egyre gyűlő gyanú hatására – előre menekül: a Demokrata Fórum két vezetője, Andrija Mandić és Nebojša Medojević „nemzeti elégedetlenséget” hirdetett, s utcára szólította híveit, hogy azok ott döntsék meg a kormányt.
Miért oly fontos a Nyugatnak, s miért Moszkvának, hogy ez az apró terület merre fordul a jövőben?
Montenegró a NATO előszobájában várakozik, felvétele csak idő – s számítani lehet rá: az orosz agresszió miatt csak igen rövid idő – kérdése. Ha pedig az ország NATO-taggá válik, úgy a Földközi-tenger teljes európai partvidéke a védelmi szövetség ellenőrzése alá kerül.
Szerbiát kizárólag az Észak-atlanti Szervezet tagjai és egy, Montenegróhoz hasonló, a szervezethez csatlakozni kívánó állam (Bosznia) veszik körül, így minden moszkvai mesterkedés, hogy Szerbiát megtartsák orosz katonai vonzkörben, egyre lehetetlenebb lesz.
De nem csak az orosz szálról van szó. Mióta a délszláv konfliktust sikerült a Nyugatnak felszámolnia, alapvetően béke van a térségben, de az ellenségeskedések kiújulásának továbbra is van esélye. A közös NATO-tagság a legalkalmasabb eszköz, hogy ennek elejét vegyék, s annak is, hogy idegen – nyilvánvalóan elsősorban orosz, de szóba jöhetnek még esetleg török – érdekek az etnikai-vallási feszültségeket a jövőben felhasználhassák konfliktusok szítására s a beavatkozásra.
