Trump jön, Amerika marad

„A keserű ébredésen a demokraták már túl vannak, most már csak józan önvizsgálat vár rájuk. A ma oly magabiztos republikánus párt viszont holnap igencsak rámehet e győzelemre, s nem kevésbé arra, ami ezt megelőzte…”

Kétségeim vannak Guy Verhofstadtnak, az Európai Parlament liberális frakcióvezetőjének azon véleményét illetően, hogy november 8-a óta Európa – biztonsági szempontból – nem számíthat az Egyesült Államokra. Úgy vélem ugyanis, hogy a ránk leselkedő veszélyek tekintetében az európai inkoherencia, a szükséges akarat hiánya, valamint az orosz ügynökként viselkedő politikusok nagyobb veszélyt jelentenek, mint Donald Trump parttalan inkompetenciája.

Azt sem hiszem el, hogy vége a politikai korrektségnek, de örülök, hogy a volt Népszabadság volt főszerkesztő-helyettese, Orbán Viktorra rímelve, végül is vágyik egy efféle fordulatra, ugyanis most már legalább tudom, hogy mi van – egészen pontosan, mi nincs – ennek az embernek a fejében, s hogy így visszatekintve, miért bizonyult egy ideje, sok vonatkozásban alaptalannak bizalmunk a lap szellemiségével kapcsolatban.

És élvezettel olvastam kedvelt publicistám dühödt gondolatait, melyek akkor támadtak benne, amikor összevetette a már egy ideje tartó orbáni rendszer, a NER, s a most diadalmaskodó trumpi várható ellenzéki következményeit. Csakhogy sehol sem látok ilyen egyezést, s ezért ez az – egyébként imponálóan alapos – cikk nem győzött meg semmiről.

Trumppal vagy Trump nélkül ugyanis az Egyesült Államokban demokrácia van. Viszont Orbánnal Magyarország nem olyan, mint Orbán nélkül lenne: az első esetben nyilvánvalóan már rég nem beszélhetünk demokráciáról, a második lehetőség pedig egyelőre csak vágyálmainkban él.

És azt sem hiszem, hogy korábbi életünk gyökeres fordulatot venne, s ezt követően már egy másik világban élünk majd. Ez vonzó perspektíva mindazoknak, akik szeretik a Nyugat alkonyát vizionálni, de tény: a második világháborút követően a Nyugat megtanult néhány leckét. Azt mindenképpen, hogy nem válthatja a normalitást a szenvedélyre annak kockázata nélkül, hogy ne járjon úgy, ahogy az európai nemzetek jártak 1914. július 28-a után, méghozzá – mint tudjuk – hamarabb, semhogy a levelek lehullottak volna…

Ha lesz valamilyen fordulat, az egy idő után jobban hasonlít majd 1968-ra, mint bármire, amiről a jobboldal rémálmaiban vizionál. Igaz, nincs ma koherens uralkodó vagy legalább alternatívát jelentő ideológia, amit Alain Badiou olyannyira fájlal. De mire ment ’68 a maga utcára vitt marxista utópiájával? Az akkori életformaváltást és a jóléti állam nyugati megszilárdulását nem ez az ideológia katalizálta; inkább annak ellenére valósulhatott az meg.

Kelet-Európában persze mások a viszonyok, e térség továbbra is komoly kockázat marad. Az itteni társadalmak végzetesen képtelenek arra, hogy ne veszélyesen éljenek, s nem jellemző rájuk, hogy hagynák magukat a civilizáció szabályaitól zavartatni. Ami ma Magyarországon és Lengyelországban zajlik, mindent elmond arról a folyamatról, melyet James Robinsonn és Daron Acemoglu leírt arról, „hogyan buknak el nemzetek”. Csakhogy Kelet-Európa nem szakítható ki a kollektív európai biztonsági rendszerből, ráadásul akkora piacot jelent, amit Nyugat-Európa gazdasága – főleg a német – nem nélkülözhet. Elég egy felületes pillantást vetni, hogy az ember ezeket a banális igazságokat visszaigazolva lássa még olyan aberrált esetekben is, mint a magyar: nincs az a tróger gátlástalanság, amit a Nyugattal szemben Orbán meg ne engedne magának, mindemellett igencsak ügyel rá, hogy a biztonsági együttműködés szándékát újra és újra deklarálja, s hogy a magyar piacot megtartsa uniós keretek között.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene válaszokat keresnünk azokra a zavarba ejtő kérdésekre, hogy miért is szavaztak a britek az unióból történő távozásra, s hogy mi is katapultált egy olyan – emberinek csak nagy jóindulattal nevezhető – jelenséget, mint a trumpi az ovális irodába? Ha volt e két kétségekbe ejtő eseménynek haszna, az épp az, hogy máris komoly intellektuális válaszok születtek rájuk, s ami megszülte e válaszokat, az épp a június 24-e reggelén és a november 9-e hajnalán oly sokakból előtörő kétségbeesés. Egyrészt az ész oly váratlan, de annál látványosabb trónfosztása miatt, másrészt a mindennek nyomán kibontakozó bizonytalanság következtében. Könnyen lehet, hogy az amerikai elnökválasztás drámájából, minden ellenkező várakozás dacára, hamarabb von le józan következtetéseket a jelenleg a szélsőségesektől rettegő Európa; a francia és osztrák, a német választó, mintsem az az amerikai, aki Trumpra szavazott, s még eltart egy ideig, amíg rájön: a kampányígéretek legtöbbje betarthatatlan, miközben a trumpi inkompetencia és annak következetes primitívsége egészen megkeseríti a hétköznapjait. A keserű ébredésen a demokraták már túl vannak, most már csak józan önvizsgálat vár rájuk. A ma oly magabiztos republikánus párt viszont holnap igencsak rámehet e győzelemre, s nem kevésbé arra, ami ezt megelőzte…

Játsszunk el a gondolattal: mi lett volna, ha Clinton nyeri a választást? Politikusi, sőt emberi karakterét már rég felfalta a jobbról is, balról is, s főként az elitelleneségből kiáramló indulat. Trump már jó előre jelezte: a haza, vagyis ő, nem lehet ellenzékben, így ha elbukja a választásokat, az csak csalás következménye lehet. Hogy felszínen tartsa s vesztesként is megsokszorozza ambícióit, még inkább a szélsőségek felé vitorlázott volna, miközben Clinton napi állóháborúját vívja a republikánus többségű Kongresszussal és Szenátussal, a Legfelsőbb Bírósággal. Az ekként keletkezett politikai erő ahhoz kevés lett volna, hogy 2020-ban is benn tartsa az akkor már tényleg éltes Trumpot a politikai arénában, arra viszont tökéletesen megfelelt volna, hogy a republikánus párt karakterét még inkább a „tea partik” szellemiségéhez igazítsa, s hogy rögzítse a szavazóbázisban: nem csak szabad populistának lenni, de egy sikeres politikusnak csak populistának szabad lennie.

Trump győzelmével – meggyőződésem – a republikánus közösség nagyobb kihívások előtt áll most, mintsem ha elveszítették volna a választást. Trumpnak nincs végrehajtható programja, zavarba ejtő ötletei voltak, melyeket, ha nem valósít meg, azt számon kérik rajta, ha meg megvalósítja őket, azok rövid távon visszaütnek. Nem csak az apolitikus átlagszavazónál, de főként a republikánusok meghatározó elitjénél, mely egy percig sem fogadta el Trumpot, s most csak arra vár, hogy a háttérből számolgassa a megválasztott elnök által elkövetett ki nem kényszerített hibákat. Trump egyszerre fog szembesülni a demokraták, valamint az utca éles és permanens bírálatával, és republikánus ellenlábasainak kárörömével. Öntörvényű, ösztönvezérelt emberről lévén szó, akár még olyasmit is tehet, ami rövid úton impeachmentet von maga után, így aztán akár idő előtt is megszabadulhatnak tőle.

Bármi lehetséges, csak egy nem, hogy változna bármi is az amerikai demokratikus legitimációban és működésben. És ez – akárhogy is nézzük – megnyugtató.